Rendezőportrék: Steven Spielberg – 1. rész

írta Nikodémus

Épp negyven éve, 1975. június 20-án mutatták be a mozikban a modernkori blockbuster kísérleti ragadozóját, A cápa című filmet. Mivel a műről volt már korábban kritika, sőt, elemzés is itt, a blogon, a jubileumnak azzal adózunk, hogy rendezőjét, Steven Spielberget állítjuk reflektorfénybe. Jöjjön hát egy hosszú, részletes rendezőportré első része.

Ahogy az lenni szokott, a mitikus mesehősöknek még a születését is szokatlan jelenségek kísérik. Így van ez Hollywood manapság talán legnagyobb urával, Steven Spielberggel is, akinek sokáig senki sem tudta a pontos születési dátumát. Történt ugyanis, hogy a fiatal rendezőpalánta kötött önmagával egy alkut, miszerint még 21. életévének betöltése előtt nagyjátékfilm rendezője lesz. Aztán amikor érezte, hogy kicsúszik az időből, élete első filmstúdiós szerződésén kicsit meghamisította a korát. Ez a kegyesnek tűnő, ártatlan kis lódítás végül Spielberg egész munkásságának jellemzője lett: hiába horror, thriller, fantasztikum, dráma, az életet egy kicsit szebbnek kell hazudni a valóságnál a filmvásznon. Furcsa és egyben ironikus, hogy ő, Új-Hollywood talán legnagyobb pionírja legmívesebb filmjeiben tulajdonképpen Ó-Hollywood giccs-esztétikáját örökítette tovább (meg több minden mást is, de erről majd később, a maga idejében).

És erre minden oka meg is volt, hiszen a valójában 1946. december 18-án, Cincinatti-ben született, reménytelenül vékonydongájú, elálló fülű és visszahúzódó Stevent folyton kicikizték az iskolában. Apja megszállott technikaőrült volt, aki gyerekei helyett egyre többet foglalkozott az akkoriban divatba jövő hobbi-szaklapok bújásával, olyannyira, hogy anyja el is hidegült tőle. Spielberg máig ható emlékként idézi fel gyerekkori amatőrrádiózását, valamint azt az éjszakát, amikor apja egyszer csak minden magyarázat nélkül felkeltette, és elfurikázta egy meteorraj-hullást megnézni. Az a rettegéssel kevert csodálat, ami akkor kialakult a fiúban a szokatlan égi jelenségek láttán, később még meghatározó lesz. Döntő hatást gyakorolt rá a tévé is, mely nagy tömegben az ötvenes évek Amerikájában kezdett elterjedni, komolyan megrendítve Hollywoodot. A félelmetes gyorsasággal kiépülő kertvárosok népe ugyanis a munka öröme helyett az otthon örömét választotta, s a családok közös kikapcsolódása moziba járás helyett immár a tévé bámulása lett. Kissé elhanyagolt gyerekként Spielberg szivacsként szívott magába mindent, ami a dobozból jött: varietéműsorokat, Ó-Hollywood egy-két évtizedes filmjeit, zsarumozikat, kalandfilmeket, zenés-táncos kabarékat és végtelen hosszúra nyújtott, idealizáltan steril családi boldogságot bemutató szappanoperákat. A képregény és a tévé mellett a mozi is izgatta: legelőször Cecil B. DeMille A földkerekség legnagyobb showjára vitte el apja 1952-ben, a kissrác azt hitte, nem filmet, hanem igazi cirkuszt lát. Ezek tehát Spielberg elsődleges kulturális forrásai: „Nem szeretek olvasni. Nagyon lassan olvasok. Sok-sok éve nem olvastam az öröm kedvéért. És ez bizonyos értelemben szégyen. Azt hiszem, én valóban az eisenhoweri televíziós nemzedékhez tartozom.”

Filmezni sem a szokványos úton kezdett el: amint szülei vettek egy kis kézikamerát a családi nyaralások megörökítésére, Steven azonnal rávetette magát a készülékre: mindent lefilmezett vele, a lakókocsi guruló dísztárcsájától kezdve egészen a színpompás színekben játszódó naplementékig – kivéve persze magát a nyaralást. Ebből aztán lett egy kis csetepaté, de legalább korán kiderült, hogy a fiúnak van némi érzéke a dologhoz. Cserkészcsapatában a fotós szekciót szerette leginkább (később az ő unszolására alakult amatőrfilmes cserkészpróba is), klarinétozott, ám a klasszikusok és Elvis helyett a filmzene bűvölte el. De az első a filmezés volt: mintegy 15 „játékfilmet” készített el az évek során, melybe még a legnagyszájúbb haverjait is becsábította, otthon filmvetítéseket rendezett kólával és popcornnal, és persze rendületlenül járt a helyi moziba. Ekkor alakul ki vonzódása a népszerűséghez (hogy elfogadják társai) és a képi fogalmazás uralmához: „A film számomra teljesen képi. Engem jobban vonz, hogy képekkel és hangulatokkal dolgozzam, számomra a vizuális történetmesélés az elsődleges.”

Miközben szüleinek házassága (két újabb költözés után) romokban hevert, ő az Arábiai Lawrence hatására végleg eldöntötte, hogy filmeket fog csinálni. Hatalmas ambícióval vágott neki a filmkészítésnek, technikai tudásának és történetmesélői vénájának fejlődését jól tükrözik a keze alól kikerült kisebb-nagyobb alkotások: The Last Gun, Fighter Squad, Escape to Nowhere, Firelight, Amblin’. Közben egy buszos stúdiólátogatást kihasználva belógott a Universal stúdió hatalmas, díszletekkel teli területére. Mivel azt a nyarat nagybátyjánál töltötte, így mindennap felvette egyetlen öltönyét, besurrant a gyárterületre, és fűnek-fának kínálgatta 8 mm-es filmjeit. Filmfőiskoláról szó se volt (Spielberg szülei nem engedhették meg maguknak a borsos tandíjat), így a katonai behívó elől hősünk a Long Beach-i állami főiskolára ment, angol szakra. Gyakorlatilag semmi sem ragadt rá, büfében dolgozott és folyton utánjátszó repertoármozikban ücsörgött (így tett szert filmes műveltségre Bergmantól Bunuelig). És várt a nagy lehetőségre.

(Jövő héten folytatjuk.)

Forrás:
John Baxter: Steven Spielberg – A filmvászon legnagyobb varázslója, Bestline, Budapest, 2004
Michael Pye, Linda Myles: Mozi-fenegyerekek – Hat rendező, Hollywood mai urai, Gondolat, Budapest, 1983
Pápai Zsolt, Varga Balázs (szerk.): Korszakalkotók – Kortárs amerikai filmrendezők, Tudással a Jövőért Közhasznú Alapítvány – Prizma Könyvek 1., Budapest, 2013