FilmDROID írta Nikodémus
Mire ezek a sorok kikerülnek, talán már megtettük végső tippjeinket az idei Oscar-nyertesekre. Ám bármi is történjék a gálán, Linklater remekének mindenképp érdemes néhány sort szentelnünk.
Ráérősen pakolgatok, te évődve még rám tukmálsz egy régi relikviát, és épp hozom be az utolsó dobozt, amikor észreveszem, hogy könnybe lábad a szemed. Mi van, anyu? Te csak csendben zokogsz, majd néhány suta mondatban végre kibököd, mi nyomja a szívedet. Richard Linklater legújabb, minálunk múlt év szeptemberének közepén bemutatott filmje, a Sráckor annak ellenére van tele ilyen mágikus pillanatokkal, hogy egy percig sem keresi a néző kegyeit.
S hogy mégis villámgyorsan ránk talál, abban a rendhagyó alapötlet mellett rendezőnk kivételes érzékenységének is komoly szerepe van. Linklater ugyanis a tizenkét éven át ugyanazon színészekkel, intim kisrealista stílusban forgatott filmje révén nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy választ keressen a kérdések kérdésére: mitől leszünk azzá, akik vagyunk. Mindezt egy kisfiú felnövésén keresztül láttatva, akit hátulgombolós korától a főiskolás évek kezdetéig követ szerető figyelmével a kamera.
A Sráckor meghökkentően csendes film, látványos fordulatok és megrendezett nagyjelenetek nélkül mesél hőséről, akin a lassan múló idő eltörölhetetlen nyomot hagy: az egyik pillanatban még rácsodálkozik a világra, a másikban már keresi a helyét benne, a következőben pedig alkalmazkodik s ellenáll. Linklater fantasztikusan érez rá az emlékezet természetére: töredékes, félbehagyottnak tűnő jelenetekből áll össze Mason (Ellan Coltrane) belső világa, melyre titkos, kifürkészhetetlen utakon hat mindaz, amit addig átélt. S ez a Sráckor igazi varázsa: úgy tudja átadni a tapasztalat eredeti gazdagságának élményét, hogy elsősorban minket ösztönöz saját lélek-labirintusunk bejárására. A kort pedig elegáns utalásokkal idézi meg: itt egy Harry Potter-könyvbemutató, ott egy okostelefon, amott egy politikai kiszólás – mint cseppben a tenger, tárul fel Amerika, s egyúttal a fejlett nyugati világ legutóbbi évtizede.
Amikor Mason kamaszodik, és gesztusok helyett szóban kezdi kifejezni lelki útkeresését, a film meginog kicsit, ám végül megőrzi egyensúlyát, s a lassan megszilárduló jellemű ifjúról lopva átfókuszál az idősödő szülőkre. Mert minden fiú menthetetlenül felnő egyszer, s az élet rendjére rádöbbenve minden anya elsírja magát – legalább ott, csendben, belül.
(Megjelent: Új Ember, 2014. október)
- A búcsú (The Farewell, 2019) - 2023. február 05.
- Fugitive / The Lady and the Dale - 2023. január 29.
- A korona (The Crown) – 5. évad - 2023. január 22.
- Top 10 – 2022 - 2023. január 15.
- Röviden: Nagykarácsony / Szia, életem! / Így vagy tökéletes - 2023. január 08.
- Röviden: A Whitney Houston-film / Vérapó / A gyilkos járat - 2023. január 01.
- Star Wars: Andor – 1. évad - 2022. december 25.
- Szöszi (Blonde) - 2022. december 11.
- Raymond és Ray (Raymond & Ray) - 2022. december 04.
- Röviden: Fekete Párduc 2. / Doctor Strange az őrület multiverzumában / Thor: Szerelem és mennydörgés - 2022. november 27.
Jó kritika, minden szavával egyetértek.
Nem leszek népszerű véleményemmel:) Szerintem ez inkább egy nem túl megkapó hobbifilm. Semmi sem maradt meg belőlem a hosszú produkcióból és úgy gondolom, hogy ha elszundikálnék egy-másfél órára a játékidő alatt gyakorlatilag nem maradnék le semmiről ébredés után. Ettől függetlenül emelem kalapom, hogy 12 éven keresztül minden évben sikerült összejönnie a csapatnak pár napos forgatásra.
A Whiplash mellett a legérdektelenebb film számomra az idei oscar felhozatalból
Már a cím is megtévesztő, a srác kb. két mondatot mondott az egész film alatt. Childhood sokkal jobban körvonalazta volna a film tematikáját, de nyilván a fiú karakteres arcával jobban el lehetett adni a filmet.
Egyrészt tényleg remek film, érdekes szempontok alapján lehet vizsgálni; viszont 3 óra ennyi eseménytelenséggel nagyon fárasztó tud lenni. És nem is a minimalizmussal lenne a gond, hanem Boy(child)hood ilyen üres ábrázolásával – de leginkább a kamasz évek előtti időszak az, amit nagyon hiányoltam. Ezt a történetet már ezerszer lehetett látni, újat csak a 12 év forgatás miatt adhat. Kapja meg az Oscart, mert a felnövés-történet ezzel ki lett maxolva.
Szerintem Linklater végrehajtja azt a bravúrt, ami mostanság egyre kevesebbeknek sikerül: konkrét képpel és hanggal ábrázol olyan, meglehetősen nem-konkrét fogalmakat, mint felnövés, az emlékezet szubjektivitása, egy folytonosan bővülő és újraértelmeződő élet-történet, a szubjektum folyvást változó kapcsolata önmagával és a külvilággal stb. És közben folyamatosan feléd mutat, a néző reflexiójára kíváncsi: te hogy élted meg mindezt? A nagy Oscar-rivális Birdman ehhez képest sokkal konvencionálisabb film.
“Egyrészt tényleg remek film, érdekes szempontok alapján lehet vizsgálni; viszont 3 óra ennyi eseménytelenséggel nagyon fárasztó tud lenni.”
Ha ez fárasztó volt, akkor láttad Ceylan Téli álom-ját?
Kicsit azért érzem csalódásnak, mert annak ellenére – meglátásaid szerint is –, hogy kvázi-tisztán filmes eszközökkel alkotnak epikus felnövés-történetet, itt-ott borul az elbeszélés, például az alkoholos apa részeknél a személyesebb nézőpontok miatt. A fárasztó részeket ezekre értem. Szerintem jobban tudott volna működni a film, ha jobban tudják tartani a személytelenebb hangnemet – amikor sutyiba iszogatott alkoholt az öreg, akkor még meg volt az általános feszültség (zseniális rész), viszont a garázsos jelenet után kiestem belőle a hirtelen színészi játékok miatt – persze lehet, hogy direkt ezt akarták elérni. De teljesen egyetértek a gondolataiddal, meg is lepődtem, hogy nem ő kapta a díjat.
A Téli álom tippet kösz! 🙂
“A Téli álom tippet kösz! :)”
Csak óvatosan, az tényleg nehéz film. 🙂