Koimbra:

Szokás szerint megint kimaradt tengernyi film, amelyet illett volna megtekinteni, de mégis úgy alakult, hogy kimaradt az életemből. Így sajnos marad a Pató Pál üzemmód, az „Ej ráérünk arra még” sóhajtás. 2013-ban volt bőven mit nézni, de azért két fontos dolgot leszűrhetünk: az akciófilmekkel foglalkozhatnának többen is, illetve néhány megszokott filmalkotón kívül más is megpróbálhatna vígjátékot készíteni. De ne panaszkodjunk, akadt tavaly jó néhány átlagosnál jobb film, szerintem ezek voltak a legjobbak, majd utánam Nikodémus (összeszedettebb) listája következik.

Régebbi évvégi top10-es listáink:
2012 (legjobb), 2102 (legrosszabb), 2011, 2010, 2008, 2007 (Miecs), 2007 (Koimbra)

Fogságban (Prisoners) – Néztem, néztem és alig hittem el. Egy hollywoodi dráma, amelyen még az agyat is megdolgozza? Mi történt? Szerintem remek film, üresjáratok nélkül, nincs fölösleges jelenet. Hugh Jackman és Jake Gyllenhaal is kiváló.

A messzi dél vadjai (Beasts of the Southern Wild) – Abszolút szerethető fantasy-dráma, érezhető, hogy a szívvel, lélekkel és hatalmas lelkesedéssel készítették. Csodálatos, varázslatos, megható és giccsmentes.

Szörny Egyetem (Monsters University) – Rengeteg animációs film volt tavaly, azonban a döntő többségük csak 6 éven aluliak számára lehetett igazán élvezhető. Szerencsére egy-két döccenő után visszatért a megszokott színvonalhoz és a Szörny Rt. folytatásával ismét nagyot alkottak.

Zero Dark Thirty – A bin Laden-hajsza (Zero Dark Thirty) – Megérdemelten kapott eddig annyi elismerést? Bizony, Bigelow filmje jó és nem csak azért borultak le odaát előtte, mert lelövik benne az Al Kaida vezért, ráadásul még csak nem is látványosan teszik ezt. A ZD30 előtt mindenképp emelem kalapom, csak jót tett a filmnek a giccs-és pátoszmentesség.

World’s End – Edgar Wright méltóképpen zárta le a Cornetto trilógiáját. Remek szórakozás, kacagtató jelenetekkel, szövegekkel, jól kitalált bunyókkal és nagyszerű színészgárdával. Simon Pegg és Nick Frost megbízhatóan szállították a poénbombákat.

Mama – Így hát ő nem is próbálkozott, csak egyszerűen izgalmassá tette horrorját. Félelmetes atmoszférát teremt és ezúttal érződik és érződik, hogy Guillermo del Toro a háttérben munkálkodott, legalábbis a képi világ nagyon is rávall.

Mellékhatások (Side Effects) – Steven Soderbergh manipulál, a nézőket és karaktereit is, teszi ezt szórakoztató és csavaros módon. A kísérletező kedvű rendező azonban nem csak egy érdekes, szorongató thrillert produkált, de odaszúrt a gyógyszercégeknek és az információkkal is eljátszadozott. Lassan építkező, de cseppet sem unalmas thriller-krimit kapunk, amiből hanyagolja a művészkedést.

Túl a fenyvesen (The Place Beyond The Pines) – Nagy ritkán tudják úgy megoldani úgy, hogy élvezzem azokat a hosszú jeleneteket, amikor az egyik szereplő csak sétál, sétál, megy, mendegél. Sokan gondolják úgy, hogy a kézikamerás megoldás nekik való, ám Derek Cianfrance tudja is használni és még egy meghökkentő csavarral is szolgál. Ügyesen építi fel történetét, mindvégig lekötött.

Gravitáció (Gravity) – Adrenalinpumpáló, székbe szögezős űrkaland az elejétől a végéig. Alfonso Cuaron rendezésében a 3D nem csak névleg van jelen, hanem valóban „teszi a dolgát”.

A vadászat (Jagten) – Thomas Vinterberg filmje gyakorlatilag egy erős gyomrost ad, garantáltan feldühít és elgondolkodtat. A nagy rejtélyen való elgondolkodás mellett a tömegpszichózis-hisztéria csodálatosan van ábrázolva Ritka az olyan film, ahol úgy dühítenek fel, hogy gyakorlatilag nem is lehet hibáztatni senkit, nincs igazán negatív szereplő, akin úgy istenigazából elvernének a port vagy tiszta szívből lehetne gyűlölni.

Tengernyi rossz film volt tavaly is. Jobb, ha ezeket nem erőltetjük, de azért megemlítek ötöt a mainstream kategórián belül.

Farkas (The Wolverine) – A gyenge eredettörténet után képesek voltak egy még rosszabb folytatást csinálni. Ott a helye a legrosszabb képregényfilmek között.

Drágább, mint az életed (A Good Day to Die Hard) – Nagyjából világos volt, hogy nem szabad rá Die Hard folytatásként tekinteni. De még akciófilmként sem állta meg a helyét.

Only God Forgives – Ryan Gosling mereven bambul. Érdekes film volt. Érdekes, hogy ez egy film.

Lenyűgöző teremtmények (Beautiful Creatures) – Akadt tavaly egy-két szánalmas próbálkozás a „young adult fantasy” témakörön belül, de talán ez viszi a pálmát mind közül.

Paranoia – Megpróbálják úgy tálalni a thrillert, mintha fene nagy újdonságokat, meglepő dolgokat mutogatni. Csak hát a készítők alaposan le vannak maradva, úgy egy évtizeddel minimum.

*

Nikodémus:

Tíz tavaly látott film (különösebb sorrend nélkül), mely megmozdított bennem valamit – plusz az udvartartásuk.

Egy különc srác feljegyzései (The Perks of Being a Wallflower) – Coming of age-filmek között tavaly nagy volt a tülekedés, de semmi sem tudott úgy elvarázsolni, mint ez a film, amelynek minden egyes képkockájáról süt, hogy hatalmas odaadással készítették. Egyszerűen minden a helyén van benne – a hangulat, a sztori, a karakterek –, s ami pedig nincs, abból az év legtapintatosabban előkészített és legmegrendítőbb fordulata bontakozik ki. Jellemző, hogy hozzánk csak DVD-n kúszott be. Futottak még: A nyár királyai (The Kings of Summer), Don Jon, The Spectacular Now, Az első igazi nyár (The Way Way Back).

Frances Ha – Inkább feelgood-film, semmint vígjáték, de ahogy Greta Gerwig teljes testével végigbohóckodja Noah Baumbach filmjét, mint egy burleszk-színész, azt csak imádni lehet. A rendező pedig – amellett, hogy páratlan stílusérzékkel vezényli le hősének kissé túlreflektált kapunyitási pánik-sztoriját – csodás képekkel, Woody Allen és Truffaut modorában vall szerelmet New Yorknak. Futottak még: Much Ado About Nothing, A hét pszichopata és a si-cu, The World’s End.

Robot és Frank (Robot & Frank) – A jó előre beharangozott, s végül kínos csalódásba fulladt “sci-fi évében” két olyan alkotás tudott csak megérinteni igazán, melyekről első látásra azt gondolnánk, nem is érdemlik meg a műfaji besorolást. Míg a Gravitáció thriller-be illő feszültséggel és elképesztő távlatokkal, a kizárólag DVD-n érkező Robot és Frank földközeli kisrealizmussal és keresetlen személyességgel hódít, pompásan kifordítva a sci-fi egyik alapmotívumát. Azt ugyanis még senki sem nézte meg, mi történik akkor, ha nem a robot kel életre, hanem az ember virágzik ki. Futottak még: Gravitáció, Feledés, Végjáték.

Rozsda és csont (De rouille et d’os) – Az Első éjszaka sokkoló, az Alabama és Monroe lélekszakasztó, a Maisie tudja szívfájdító, a Mielőtt éjfélt üt az óra megrendítő, én mégis egy olyan filmet választottam az év párkapcsolati drámájának, amiből látszólag sokáig hiányzik a szerelem. Helyette traumát látunk és múltbéli tragédiákat sejtünk, két színész óriási alakításában: Matthias Schoenaerts fékezhetetlen csődör, Marion Cotillard megriadt tündér. Mily meglepő, ez is csak DVD-n ért ide. Futottak még: Mielőtt éjfélt üt az óra, Alabama és Monroe, Maisie tudja, Első éjszaka.

Hajsza a győzelemért – Egy brit drámaíró és egy amcsi – amúgy középszerű – rendező nálam zsebrevágta 2013 blockbuster-szezonját két olyan fickó történetével, akik miközben egymást hajszolják a győzelembe, megtanulják, mit jelent szembenézni saját démonaikkal és tisztelni a másikat. Persze ahogy minden popcorn-filmben, a filmtörténet talán legkorrektebb autóverseny-filmjében is kicsit fröccsöntött és instant minden: a karakterek, a dráma, a tanulság. De a ritmus hibátlan, és ezt csak JJ. Abrams tudta a Rush után csinálni (ami azért elég nagy szégyen az álomgyárra nézve). Futott még: Sötétségben – Star Trek.

Senki többet – Az idei trükkfilmek felhozatalában olasz hősszerelmesünk a brit kimértséggel (Transz) volt szoros versenyben, de végül a többszólamúság győzött: a Senki többet ügyesebben és általánosabb érvénnyel beszél életről, művészetről, tökéletességről, szerelemről, Geoffrey Rush pedig fantasztikus. Futottak még: Transz, Szemfényvesztők.

Túl a fenyvesen (The Place Beyond the Pines) – Derek Cianfrance a szerelem után két család viszonyrendszerét boncolta fel, hogy megmutassa a háttérben lappangó sors kérlelhetetlen hatalmát, s bár a végére meginog az építmény, így is impozáns. Ja, és mondtam már, hogy ez is csak DVD-n gyalogolt be hozzánk? Futottak még: Fogságban, A vadászat.

Zero Dark Thirty – A bin Laden-hajsza – Ami Oliver Stone-nak (W., Tőzsdecápák – A pénz nem alszik), Paul Greengrassnak (Zöld zóna), Brian De Palmának (Cenzúrázatlanul: Háború másképp), Gavin Hoodnak (Kiadatás), és Sam Mendesnek (Bőrnyakúak) sem sikerült, egy nő megcsinálta: leforgatta az egyetlen érvényes poszt-9/11-es mozit. Drámai csúcspontok nincsenek, csak végtelen nyomozás, kiábrándító zsákutcák, nyomasztó szürkeség és egy olyan világ, ahol az újfajta háború mindennapos rettegést indukál a szabadságeszményeire oly’ büszke nyugati társadalomban. Kathryn Bigelow filmje lassan hatalmasodik el a nézőn, és sokáig nem ereszt nyugtalanító kérdéseivel. Futott még: Phillips kapitány.

The Master – Nem szcientológia, nem mester-tanítvány-krónika, nem pszichotriller, hanem filmművészet: Paul Thomas Anderson ezt vitte vászonra. No meg az ember evilági létének mélyén mindvégig ott fenyegető sötétséget, mely időről időre felszínre tör. Nem tudom, hányszor merem még újra nézni, de a PTA-PSH-JPh-hármas közös vergődése mestermű, az biztos.

A sziget (Ostrov) – Pavel Lungin 2006-os (de a magyar mozikba csak tavaly ideért) filmje nem kertel: hőse (a punkból ortodox kereszténnyé lett Pyotr Mamonov megrendítő alakításában) szent őrült, kinek viselkedése keresztülmetszi a racionalitást, miközben messzi földről a csodájára járnak, hogy szerényen viselt karizmájából részesülhessenek. A sziget a legnemesebb orosz filmhagyományoknak megfelelően tulajdonképpen ott folytatja, ahol Tarkovszkij abbahagyta 1986-ban: bűn, vezeklés, hit, kegyelem – mindez álomszerű képekkel és finom, csak a lényegre figyelő rendezéssel. Csodafilm.