6

A messzi dél vadjai (Beasts of the Southern Wild)

írta Nikodémus

2012-12-beats-of-the-southern-wild

Minden évben, valamikor a nagy Oscar-versengés környékén megkapjuk a mi kis „szerethető filmünket”, mely legyen bár mélybe rántó vagy felemelő, kicsinek-aranyosnak eladva tülekedik a nagyok között, az amerikai stúdiórendszeren kívüliként illegetve magát. Négy éve a Gettómilliomosnak bizonyára besegített Obama megválasztása, a Precious egy évvel később azonban olyannyira igyekezett porba sújtani a gyanútlan nézőt, hogy az már-már paródiát kiáltott. Finomabban, elegánsabban tette mindezt a Winter’s Bone 2010-ben, s persze tavaly is megérkezett az ügyeletes varázslat-film az Életrevalók képében. Idén sem maradunk titkos esélyes nélkül, hiszen A messzi dél vadjai ugyanazokkal az elemekkel játszik, mint imént említett elődei. Emiatt akár unhatnánk is Benh Zeitlin filmjét, erről azonban szó sincs, hiszen az elsőfilmes rendező olyan virtuózan keveri a kártyákat, hogy azt bármelyik Oscar-vadász vén róka megirigyelhetné.

2012-12-beats-of-the-southern-wild-1

Az összetevőket a gyakorlott néző már a film első öt percében üdvözölheti: végletes határhelyzet (szegénység, kiszolgáltatottság, lelki és testi terror), meghökkentő figurák, ugyanakkor csodás kulisszák, szimpatikus főszereplő (egy gyermek) és húsbavágó realizmus, valamint mágikus meseszerűség különös elegye. A messzi dél vadjai azonban gyorsan továbblép, nem vacakol sokat a kellékekkel: elég néhány jelenet, és már meg is szerettük főhősét, az elpusztíthatatlan életösztönnel rendelkező kislányt, Hushpuppyt. A helyet és az időt azonban nehezen tudjuk meghatározni: valahol a civilizáció perifériájának mocskában járunk, s továbbit is csak vékonyka utalásokból tudunk meg, pl. azt, hogy a XXI. században járunk vagy azt, hogy pontosan hol is van az a „messzi dél.” E tájegység „vadjai” pedig fokozatosan tűnnek föl, hol a kislány képzeletében, hol a valóságban – hol rémes, ám melegszívű szörnyként, hol a főhős véglényként viselkedő rokonaiként, barátaiként. Mert ez a hely bizony embertemető, s a lelkek fokozatos szétmállását csak érzékelteti a kietlen, mégis varázslattal telített táj. Nem szakad meg a szívünk, ha azt látjuk, hogy a megtestesült ártatlanság hogyan festi elviselhetővé az elviselhetetlent? De igen – őszintén. Együtt sírunk-nevetünk Hushpuppyval, apját szánakozva, barátait undorodva figyeljük, s ez a rendező tökéletes arányérzékének köszönhető: hollywoodi giccs szerencsére nem ólálkodik a közelben, ahogy megrendezett, színpadi drámaiság sem. A hirtelen lecsapó tornádó, a fellobbanó viskótűz és a fel-, majd elvonuló árvíz mind-mind olyan üde spontaneitással jelenik meg a kamera előtt, amit már régen tapasztalhattunk.

2012-12-beats-of-the-southern-wild-2

Ahogy a cselekményben sajátos módon ötvöződik a posztmodernitás egy különös archaizálási szándékkal, úgy születik meg szemünk előtt egy minden mást elhalványító alakítás: Quvenzhané Wallis – nem tudom, tudatosan-e vagy ösztönösen – fantasztikus beleérzéssel varázsol. A rendező hatalmas érdeme, hogy épp őt találta meg a főszerepre, hiszen elviszi filmjét a hátán. A messzi dél vadjainak további erőssége, hogy a jól eltalált ritmushoz finom gondolkodnivaló társul: a film nem hagyja, hogy elítéljük a civilizáción kívül rekedteket, de azokat sem, akik a korszerűség jegyében segíteni szeretnének rajtuk. A főhősök primitív hiedelmeit látva hüledezünk, rekedt kiáltások mögé rejtett meleg szívük, állhatatos ragaszkodásuk felfedezése azonban megrendítő élmény. Az egyéb hozzávalók – a vágás, a látványvilág, a filmzene – szerényen meghúzódva erősítik a lényeget: valóság és képzelet fabulaszerű egybefonódását.

2012-12-beats-of-the-southern-wild-3

Megjósolhatatlan, hány díjat (s milyeneket) szerez A messzi dél vadjai, de ez nem is fontos. A fontos az, hogy lássuk ezt a filmet, mely az utóbbi évek legjobb arányérzékével kikevert felemelkedésfilmje, s tudós tudatlansággal tanít minket életről és halálról, gyermek- és felnőttkorról, otthonról és otthontalanságról.

6 komment

  1. Be akartam küldeni én is egy írást, de elkéstem. 🙁
    Mindenesetre egyezik a véleményünk, teljesen.

  2. Már az elején éreztem, hogy ezt szeretni fogom. Magával ragadó volt, de végül nem sikerült beszippantania. Egyébként a lány apjának a hangja néha hasonlított Samuel L. Jacksonra:D

  3. Tegnap láttam és lenyűgözött. A kislány félelmetesen jó. Nekem is a Winter’s Bone jutott eszembe, a civilizáció peremén elő közösség miatt, ahol egyszerre van jelen a szeretet és az elhanyagoltság, az erőszak és egy hihetetlenül erős közösség tudat. Jó lenne ilyen magyar filmeket is látni, nyomor és egzotikum itt is van bőven, csak az optimizmus és a varázslat hiányzik. A Bibliothèque Pascal volt kicsit hasonló.

    • Bizony, jó lenne hasonló magyar filmeket látni. A Bibliothéque Pascal nekem annyira lila (és bizonyos pillanatokban perverz) volt, hogy inkább negatív élményeim között tartom számon. Meg hát az valóban kavalkád, álom, sztorizás – el van emelve az egész. Itt azért domináns a rögvalóság.
      Én a Csak a szél-ben bízom nagyon, baromira kíváncsi vagyok Fliegauf Bence fesztiváldíjas filmjére.

      • A MDV utan nekem is Csak a szel ugrott be, hg az alapanyag ott is adott volt egy ilyen stilusu filmhez, de ott tenyleg csak a rogvalosag van meg depresszio, semmi.varazslat vagy optimizmus. Bar egy baratom szerint akivel a MDV-t neztem es o sokat onkenteskedik ez a film tulsagosan romantikusan abrazolta a melyszegenyseget.:)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *