A diktátor

Mindenki tudja, milyen magasra tette Sacha Baron Cohen korábbi filmjeivel a mércét… amelyet ezúttal sajnos  nem sikerült megugrania. Hiába vágtat be egy óriási tevén New Yorkba, full idióta szakállal és 68 darab kitüntetéssel az egyenruháján, hiába tűnik fel a még nála is kreténebb alteregója a színen. Hiába van itt minden a hullagyalázástól kezdve, szeptember 11. elpoénkodásán át, a zöldek kiröhögtetéséig. Hiába lóbálja be a farkát ismét szuperplánban (oké, az csak a dublőré). Az összes erőltetett viccelődés a pedofíliával és a homoszexualitással, a manapság kihagyhatatlan altesti humorral (igaz, szerencsére még emészthető minőségben) megspékelve mind-mind unalmas klisévé szelídült, és meghatni nem tud.

A Diktátor meglehetősen csalódást keltő film, amelynek vannak ugyan vad pillanatai, de mindet láttuk már valahol, és a sok-sok kikacsintgatás, ironizálás sem áll össze koherens egésszé.

Adott egy fiúcska (Aladeen, a későbbi diktátor), akit származása Waadeya kormányzására predesztinál, és talán soha meg sem kérdőjelezné a tetteit, eszközeit és eszméit, ha nem találkozna térben és időben teljesen valószínűtlenül-véletlenül egy ökokertész békeharcossal (Zoey – Anna Faris).

A sztori annyi, hogy az amcsiknak “nem tetszik” Aladeen nukleáris fegyverkezési terve, ezért New Yorkba invitálják, ahol egy paktumot kellene aláírnia, különben csak úgy mellesleg leszőnyegbombázzák az országát (…az olajtérképről, ugye). A békeszerződést persze nem veszi komolyan, csak parádézni megy el, kicsit úgy, mint amikor a durcás gyerek beadja a derekát és végre megcsinálja a házi feladatát, de csak azért, hogy hagyják már békén lefejezősdit játszani.

New Yorkba érkezvén azonban az első embere (Sir Ben Kingsley) elraboltatja a kapitalista ellenséggel, és ki is nyíratná, hogy mindenféle szennyes, korrupt üzletet kössön az átlagamerikai-fehérgallérosokkal – persze, hogy szintén az olajjal kapcsolatban –, ha Aladeen meg nem szökne, és szakállától megszabadíttatva felismerhetetlenül bolyongani nem kezdene a Nagy Alma utcáin.

Az utcán hamar összefut Zoey-val: a lányt először csak eszköznek tekinti a céljai megvalósításához (visszajutni a hotelbe és a helyettesítésére kirendelt imposztort kiiktatva elfoglalni az őt megillető helyét), viszont egy balul elsült akció után pillanatnyi elmezavarában beleszeret. Mégpedig abban a minutumban, amikor a lány a segítségére siet, és kiderül, hogy nem csak „egy kis büdös, túlbuzgó, leszbikus hobbit”, hanem pont annyira vérmesen tud a vélt rendőri túlkapás ellen tiltakozni, ahogy csak egy jól kiokosodott, idealista demokrata tud. Vagyis habzó szájjal, fröcskölve, üvöltözve, eltorzult arccal, fenyegetőzve… Aladeen abban a pillanatban úgy kezdi el látni a lányt, mintha csak magát látná kívülről, mikor mondjuk épp valamelyik nüansznyi „hibát” elkövetett alattvalóját küldi kivégzésre.

Oké, idáig értjük a parabolát a saját magukat irtó arabokról (diktatúra), és a megmentő szerepében tetszelgő amcsikról (demokrácia), mikro- (Aladeen + Zoey) és makroszinten (Amerika – Waadeya) is, és a motivációjukat is (kihasználni a lányt, kihasználni a nemzetközi konfliktust), de soványka marad az egész. Van egy nagyjelenet, amiért talán érdemes megnézni a filmet (amikor a demokráciáról beszél egy sereg diplomata előtt, mindenki számára világossá téve, hogy pont annyira a velejéig elbaszott tákolmány, mint bármelyik diktatúra), de aki unikumra, friss poénokra, merészségre vágyik, annak nem ad újat a film.

Cohen elszámította magát azzal, hogy a vígjátéki környezethez képest túl komplex a karakter, és mindeközben abszolút nem szerethető. Egyrészt tök idiótának mutatja be Aladeent, akihez képest viszont a kecskepásztor alteregója még nagyobb kripli (így elvész a poén innenső éle). Másrészt időnként mintha felvillantaná a diktátor zsenialitását (van, amiben ő is kiváló), de nem bontja ki, mert persze az oda illő moralizálás szétfeszítené a zsánert. Harmadrészt játszana is, meg nem is azzal, hogy a diktátor csak a körülményei áldozata, és csak azért kegyetlen és nárcisztikus, mert az ő univerzumában ennek van létjogosultsága, és a megfelelő környezetben tulajdonképpen fejlődőképes… Érdekes, hogy ezekért a toposzokért szokás amúgy kritikusi körökben pl. Cannes-ban vagy a Sundance-on elélvezni a gyönyörűségtől…

Cohent kiáltották már ki zseninek, aminek buzgón kereshetjük ebben a filmjében is a nyomát, de megtalálni ezúttal nem igen fogjuk. Olyan elődök, mint Chaplin, vagy a se Istent, se embert nem félő, az égvilágon mindenből viccet figurázó Monty Python csoport után persze nincs könnyű dolga, és lehet, hogy azt is meg kellene becsülni, hogy ő legalább megpróbálja. A szándékon kívül két ízben véltem egészen szofisztikált idiótaságot mint halvány gyanút a zsenialitásra felfedezni. Az egyik, amikor a sétarepülésen New York felett tudtán kívül halálra rémíti a bomba+repülés+torony kontextusnak hangzó arab locsogásával a gyanútlan turistákat… merthogy az az arab bizony héber hadova…

A másik pedig: miután kitette a lelkét, vallását, testét, biztonságát elénk a boncasztalra, a stáblista alatt kiszól még utoljára a nézőknek, hogy egy milliméternyi privát szférát azért igényelne…

Összességében felejthető marad azonban a film, és nem erre fogunk emlékezni, mint Cohen nagy dobására. Dicséretes, hogy a maga módján tovább küzd az emberi hülyeség ellen, és az is nyilvánvaló, hogy rettenetesen jó színész. Ha pedig már a mesterségnél tartunk, még egy észrevétel: Anna Faris ismét bizonyította, hogy jó komika, remélem, egyre több teret kap majd Hollywoodban vagy másutt, de azért például külön kár, hogy a legendás Sir Ben Kingsleynek csak egy ócska, egydimenziós szerep jutott.

Büdzsé: 65 millió dollár
Eddigi amerikai bevétel: 25 millió dollár
Eddigi összbevétel: 54 millió dollár

imdb: 7,2