A közösségi háló / Catfish

írta Nikodémus

Vallomással kezdem: nem vagyok fenn a facebook-on, és annak idején az iwiw sem hozott lázba. Elhűlve figyeltem, ahogy ismerőseim egymás után tapadnak rá véglegesen gépükre, hogy rég elveszett vagy újonnan megtalált ismerőseik után kutassanak, netán baráti körük tagjainak aznapi hangulatait fürkésszék. Az akár harmadik információs forradalomnak is nyugodtan nevezhető őrület odáig dagadt, hogy immár Hollywoodnak is megéri megénekelni, mégpedig decens előadásban, jó nevű rendező dirigálásával. Van itt azonban egy zavaró apróság: egy minimál-stílusban forgatott dokumentumfilm, amely megkavarja a dolgokat. És engem is – duplakritika.

Pedig jól indul minden, hiszen a 2010-es év egyik legnagyobb felhajtásával övezett A közösségi háló tisztes munka. Feszes cselekmény, pergő és okos párbeszédek, jól eltalált hangulat – már az első pár percben feltűnik, hogy az alkotók értik a dolgukat. A minden eddiginél több dialógustól szinte szétbuggyanó, ám mégis egyben maradó forgatókönyvet Aaron Sorkin, a szűkös, a gyéren bevilágított tereket, a visszafogott drámaiságot és az ügyesen megvariált narratív szerkezetet pedig David Fincher szállítja, s közös munkájuk – ráütve az arrafelé egyébként gyakran visszaélésre is okot adó „igaz történet alapján” pecsétjét – valóban az év egyik legnagyobb moziélményét kínálják. Jól esik belesni egy zseniális ötlet születésének körülményei közé, jó, hogy helyesen használnak számítástechnikai kulcskifejezéseket, és jó, hogy végre nem elavult DOS-felületeket mutogatnak monitoron programozás címén (a kolesz ablakára való képletírogatás kliséjét sajnos nem hagyták ki). Jesse Eisenberg leheletfinoman oson át irritáló hólyagból tragikus hőssé, Andrew Garfield életszerűen hozza a naivat (róla a Boy A óta sejthető, hogy jó színész), Justin Timberlake meg (eddigi legjobb alakításában) a lazát. Csakhogy a film nem a közösségi élmény új – alkalmasint veszélyes – dimenzióiról szól, hanem egy hidegen előadott királydráma a túl gyorsan jött sikerről, rengeteg pénzről, árulásról, megcsalásról és megcsalatásról. Ezerszer látott közhelyek profi minőségben.

Nem így a Catfish, mely amatőr módszerekkel készített dokumentumfilmből alakul át húsbavágó drámává, s mindezt álmélkodtató egyszerűségben teszi. Adott egy New Yorkban élő fotós srác (Nev Schulman), akit egy tíz éves kislány talál meg a neten azzal, hogy szívesen megfestené a képeit. A felhőtlen kapcsolat során Nev megismerkedik a lurkó nővérével, akivel igen gyorsan intimebb irányba fonódnak tovább a szálak. Nev és a kapcsolatot kézikamerával dokumentáló testvére először akkor fog gyanút, amikor a bezsongott Megan olyan „saját dalt” küld át szerelmi vallomásul, amit megtalálnak a YouTube-on – más előadó neve alatt. Itt az ideje a dolgok végére járni, a személyes találkozás azonban még a szereplők számára is új meglepetéseket hoz. Amíg Fincher filmjéből csak úgy dőlnek ránk az intellektualizáló kulturális utalások, a Catfish végtelen egyszerűségével és keresetlenségével nyűgöz le, hogy aztán annál nagyobbat üssön a fordulatok nyomán kibontakozó drámai vonal. A gyomorbavágást persze csak szelíden kapjuk, valahogy úgy, ahogy az újabban felkapott amerikai függetlenfilmek „emberi történeteiben” – ezzel azonban semmi baj nincs, a Catfish tényleg arról szól, amit ígér: egy különös, teljesen valóságos utazást a közösségi portálok(kal való visszaélés) mélyére.

*

Bár több kedvem van újranézni A közösségi hálót, a Catfish jobban megérintett. Talán azért, mert míg Fincher fikciós története egy félelmetesen élőnek tűnő ál-világ születését mutatja be szenvtelenül (hol van már a kilencvenes évekbeli „nagy trilógia” – Hetedik, Játsz/ma, Harcosok klubja – elementaritása…), addig Henry Joost és Ariel Schulman mozija annak működésével és hatásaival foglalkozik, kíméletlen valósághűséggel a lényegre koncentrálva. Hollywood tehát érti a csíziót, csakhogy elvéti: egy minimál-doku nálam beelőzte.