Pippa Lee négy élete

Képzeld el, hogy az anyád egy labilis, gyógyszerfüggő neurotika, akinek fáj a semmi, és aki pokollá teszi a gyerekkorod, az apád pedig egy átlátszó, erélytelen senki. De ha nem csaj vagy, hanem pasi, akkor légy szíves, most cseréld meg a szerepeket.

Na lássuk tovább. Kamaszkorodra elfogy a türelmed, üvöltesz egy normális, követhető minta után, annyira akarod, hogy szeressenek, hogy már teljesen elfelejtetted, ki vagy, csak meg akarsz felelni, hátha így jobb lesz (ha nem is neked, de legalább valakinek ebben a tetű családban). Amikor viszont kiderül, hogy akármit csinálsz és bárhogy idomulsz, az sem érdekel senkit, kénytelen vagy beinteni az idióta (ám nagyon is szeretett) ősöknek és futsz, amíg a lábad bírja.

Bárhová is érkeztél, egy baj van vele: valószínűleg már fogalmad sincs, ki is vagy tulajdonképpen…

Oké, inkább most ki is zökkentelek, mert nekem sem célom szociográfiai sztereotípiákban gondolkodni, ahogy a film alkotóinak sem. Rég láttam ilyen jó rendezést és ilyen tökéletes forgatókönyvet és ilyen egyéni módon elmesélt sorsot (háromszoros hurrá Rebecca Millernek).

Pippa Lee-nek (Robin Wright Penn) a történet szerint négyszer kell újradefiniálnia magát (innen a kissé fura cím), de ez a négy alkalom olyan pozitív kicsengésű, mint a buddhisták reinkarnációja:  ha „jó” vagy az adott életszakaszban, akkor egyre jobb lesz az újjászületés, egyre közelebb kerülsz a legteljesebb élethez.

Mind a négy alkalommal egy-egy fontos találkozás változtatja meg az életét, amelyek mindegyike baromi jól szerkesztett, a jelenbe szőtt, múltidéző képsorokon keresztül jelenik meg. A legkorábbi éveket természetesen anyja (Maria Bello fantasztikus jutalomjátéka a túlteljesítő, speeden élő lelkészfeleség szerepében) határozza meg, és az a tény, hogy ő az egyedüli lánygyerek a családban.

Miután Pippa elmenekül otthonról, rövid, de annál meghatározóbb főszereplője lesz az életének szabadszellemű nagynénje és annak szeretője (Julianne Moore ismét nagyon kedvesen vadóc). Miután ízelítőt kap a szabadságból, túlontúl is rászokik, és majdnem elmerül a kallódó művészbarátok társaságában. Azonban pont időben megismerkedik egy menő író/könyvkiadóval (Alan Arkin), aki nem mellesleg 30 évvel idősebb nála. De Pippának ezidőtájt pontosan a biztonság a legfontosabb, és ezt a férfi képes neki megadni. A biztonságnak viszont nagyon-nagy ára van. Olyan nagy, hogy két gyermeke felnevelésén túl is vezekelne, ha nem jönne a következő fontos találkozás. A legutolsó és a legfontosabb esély, ami után már tényleg megtalálhatja belső önmagát, a szomszéd lázadó fia (Keanu Reeves) képében jön el. És az a szép, hogy még mindig nincs késő, pedig már egészen közel van az 50-hez…

Szóval ez egy kis lélekmelengető, optimista film, még akkor is, ha a dramaturgia még olyan képsorokat is megkövetelt vászonra vinni, ahol a szépséges Monica Bellucci a szemünk láttára lövi főbe magát. Néha megrázóak a képsorok, de ahogy haladunk az idővel és letudtuk a múltidéző, okkereső penzumot is, egyre inkább humoros és egyre felszabadultabb minden dialógus, minden mimika és minden mondanivaló. Mert ez a film úgy szórakoztat, hogy közben nem átall hiteles és fontos maradni.