0

Mű szerző nélkül (Werk ohne Autor, 2018)

írta Nikodémus

Florian Henckel von Donnersmarck visszatért. A mások életével világsikert arató, majd egy balszerencsés hollywoodi kitérőt bejáró német rendező legfrissebb filmje, az itthon egy év késéssel, idén októberben bemutatott Mű szerző nélkül (Werk ohne Autor / Never Look Away) újból a történelmi múltban vizsgálódik. Tárgya a véres-huzatos közép-európai huszadik század, eszköze pedig egy fiatal festő élete, melyért Gerhard Richter kortárs avantgárd képzőművész élettörténetéhez fordult ihletért. A terjedelmében és hangvételében is rendhagyó filmutazás pedig lenyűgöző: többek között azt is megtudhatjuk belőle, hogyan menthet életet (és életművet) némi zsír és posztó, illetve miképp okoz extázist autóbuszok fülsüketítő dudálása.

Olvasd tovább

0

Nem megelégedni a kevéssel – Superwelt (2015)

írta Borda Máté

Karl Markovics, a november végén tartandó 22. Faludi Nemzetközi Filmszemle és Fotópályázat filmes zsűrijének elnöke 2015-ben bemutatott második nagyjátékfilmjével akár pályázhatott volna is az idei szemlére, melynek témája: a hívás. A Superwelt (Szupervilág) című alkotás ugyanis egy hívás története; egy hívásé, amely alapjaiban forgatja föl és alakítja át főszereplőnk életét.

Gabi (Ulrike Beimpold) egy osztrák kisváros egyik élelmiszer-áruházában dolgozik pénztárosként. Hétköznapi jelenetek peregnek előttünk: egyik árucikk a másik után halad át a kezén, pittye­gések, fizetés, blokk. Otthon is a rutin várja – főzés, mosás, egy kis ropogtatnivaló és tea uzsonnára, este torna a barátnőkkel. De mindeközben apró, egyre erősödő jelekre leszünk figyelmesek. Gabi hirtelen hátrafordul, mintha követné valaki. Elméje olykor mintha kihagyna néhány másodpercre, ilyenkor túlönti a teát, vagy kiesik egy párbeszédből. Aztán hirtelen kapcsol, és újra jelen van, folytatja a megszokott mozdulatsorokat.

Olvasd tovább

1

Gemini Man

írta Minime

Ha Will Smith önmagában általában már garancia a sikerre, akkor mi lenne, ha rögtön dupla adagban kapnánk, és miért ne fiatalítanánk is rajta? Akkor talán a felnövekvő tinik is ráharapnak az egyébként szinte öregedésre alkalmatlan genetikájú szupersztár mozijaira. A Gemini Man egy olyan projekt volt, amelyet nagyon sokáig jegeltek a megfelelő technikai háttér megszületéséig, hogy a kellő időben, kellő minőségben készülhessen el.

Olvasd tovább

1

Ahol a vadak várnak (Where the Wild Things Are, 2009)

írta Nikodémus

A világ kegyetlen. Szembejön, beléd rúg, vérig sért, és még csak ott se hagy: mindig veled marad, az elviselhetetlenségig. Nem tudsz mást tenni, mint visszaadod neki, ami jár: jön a frusztráció, a düh, az ordítozás. Mind menekülés, hogy lerázhasd magadról azt a terhet, amit az élet jelent. Sírni, örülni, feloldódni, elkülönülni – a tiszta érzelmek lehengerlő intenzitását nem lehet egy egész életen át bírni. Tán épp ezért növünk fel. A gyerekkor mélységes érzelmi rémületességéről nem sokan mernek beszélni, hát még filmet forgatni, ráadásul úgy, hogy Amerika egyik legkedveltebb mesekönyvét veszik hozzá alapul. Tízéves Spike Jonze éjsötét drámája, ami gyerekmozinak álcázza magát.

Olvasd tovább

5

Joker – rendhagyó kritika

írta Minime

A megszokottól eltérően írom meg ezt a kritikát, ha egyáltalán tekinthetjük annak… inkább nevezném kórtörténetnek és számvetésnek. Hogy letudjuk a kötelező kört, említsük meg, hogy Todd Phillips filmjéről van szó, aki íróként és rendezőként is új arcát szerette volna megmutatni a nézőknek, és kiváló színészekből rakott össze egy szereplőgárdát, amelyet az alapjában véve is pszichotikus külsejű Joaquin Phoenix címszerepe „koronázott meg.”

  • Joker: Olyan anarchisztikus antagonista, aki híján van minden jellegű személyes érzelemnek, önhasznú vágynak, miközben „tudatában van” annak, hogy egy bűnözői lángelme, aki csak „fel akarja égetni a világot.”
  • Arthur Fleck: Szorongó, visszahúzódó, pszichiátriai beteg, ragaszkodó, nárcisztikus önigazolási vággyal, ami felhőtlen rajongásban és önmaga túlértékelt önkép-formálásában testesül meg.

Olvasd tovább

0

A hely / A vendégek (2017)

írta Nikodémus

Vendégség? Izgatott készülődés, majd könnyedén szaladó idő, önfeledt hangulat és nagy, világmegváltó beszélgetések jutnak eszünkbe. Ám mi a helyzet akkor, ha a gondosan előkészített ünnepi alkalom valamilyen okból félresiklik? Drámára, sőt, filmre kínálkozó téma, ám a megannyi remek kamaradarab közül is kiragyog két közelmúltban elkészült alkotás: A hely és A vendégek csípősebb, mint várnánk, s mélyebbre hatol, mint szeretnénk.

Olvasd tovább

0

Újraélesztés – Lélegzés (Atmen, 2011)

írta Nikodémus

A 22. Faludi Nemzetközi Filmszemlét 2019. november 27. és 30. között rendezik Budapesten, a Premier Kultcafé és Moziban. Az idei mottó a Hívás. A témához kapcsolódó filmmel vagy fotóval, október 18-ig bárki pályázhat.

Mi egy élet értéke? Megítélhetjük-e azt, amikor épp zajlik? Készek vagyunk rá, hogy a legvégső határokig vessük magunkat? Karl Markovics, az idei Faludi Nemzetközi Filmszemle és Fotópályázat filmes zsűrijének elnöke bátran átlépte saját komfortzónáját, amikor a Rex felügyelő-sorozat és számtalan mozifilm karakterszínészeként megrendezte első nagyjátékfilmjét.

Olvasd tovább

1

Ad Astra – Út a csillagokba (Ad Astra)

írta Nikodémus

Nyugodt vagyok és kiegyensúlyozott. A lényegre koncentrálok, minden mást kizárok – így beszél Roy McBride (Brad Pitt) az apró mikrofonba, s végzi a rendre esedékes pszichológiai tesztet, amelyen többnyire meg is felel. A SpaceCom veterán űrhajósaként felettesei épp azért szeretik, mert nem felesel, nem gondolkodik, az utasításokat pontosan végrehajtja. S ha váratlan vészhelyzet áll elő, nem megy nyolcvan fölé a pulzusa. Kívülről úgy tűnik, igazából sosem izgatta magát különösebben semmiért, a feleség (Liv Tyler) talán épp ezért hagyja a lakáskulcsot az asztalon. A férfi egy űrig érő antenna-állomáson dolgozik épp, amikor rejtélyes mágneses vihar söpör végig a Földön, s miután túléli, behívják. A meghallgatáson aztán őt éri a legnagyobb meglepetés: halottnak hitt apja (Tommy Lee Jones) után kellene erednie, aki immár három évtizede nem hallatott magáról a Neptunusz mellől. Az út pedig – amint az menet közben kiderül – nem a külső, hanem a belső űr miatt kockázatos.

Olvasd tovább

0

Az Aranypinty – A kulisszák mögött

Bomba robban az egyik legrangosabb New York-i múzeumban. Kevesen élik túl a merényletet: egy 13 éves srác édesanyja meghal, Theo azonban kijut a romok alól – és magával visz egy 17. századi németalföldi festményt. A félig elárvult fiú attól kezdve mindenhova magával viszi a képet: előbb jómódú nevelőszülőkhöz kerül, majd részeges, szélhámos apjával tart Las Vegasba, később műtárgyakat hamisít, zsarolásba keveredik és egy nemzetközi műtárgycsempész banda is üldözőbe veszi… De bárhová vetődik, jó és rossz emberek között, saját jó és rossz tettei nyomán mindig vele marad a felbecsülhetetlen értékű festmény, Az aranypinty… és befolyásolja az életét.

Donna Tartt Az Aranypinty című regénye 2013 egyik legnagyobb könyvszenzációja volt: 40 héten át szerepelt a New York Times bestseller-listáján, a kritikusok Az év könyvének választották, és 2014-ben Pulitzer-díjat hozott szerzőjének.

Olvasd tovább

0

Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) (2018)

írta Nikodémus

Sok művész nagy, szinte egyetlen vágya, hogy megragadhassa a korszellemet. Egész életművek telnek el a siker legkisebb jele nélkül, gyakran fájó hibázásokkal. Schwechtje Mihálynak összejött a páratlan bravúr: mindjárt legelső nagyjátékfilmjével sikerült a korszellem szíve közepébe találnia.

Eszter (Herr Szilvia) visszahúzódó tini, aki a mangák világában talál menedéket. Angoltanára (Polgár Csaba) az egyetlen, aki megértéssel közeledik hozzá, ezért a lányt alaposan megviseli, amikor a fiatal férfi bejelenti, itt hagyja az iskolát, és más városba költözik. Eszter messengerén azonban hamarosan bejelentkezik valaki, és egy igen különös, baljós kapcsolat veszi kezdetét. Szégyen és vágyakozás, bájos kamasz-szerelem és felnőttes felelősségérzet ütközik Eszter lelkében, s a néző gyakran úgy érzi, ezek az ütközések bizony egyúttal keveredések is – hiszen a határok egyre inkább elmosódnak.

Olvasd tovább

0

A vászon felhasad – Csontváry (1980)

írta Nikodémus

 

Festő, színész, filmrendező – három ember sorsa fonódik össze eltéphetetlenül az 1980-as Csontváry-moziban, mely miközben címadója művészetének titkát próbálja megfejteni, számot ad a főszerepre eredetileg szánt Latinovits Zoltán és rendezője, Huszárik Zoltán tragikus sorsáról is.

1919 Magyarországának vészterhes koranyarán egy krisztinavárosi lakásból érkezik különös beteg a Szent János-kórházba. Csont és bőr, mozdulni alig tud, csak a tekintete lángol különös fénnyel. A folyosó betegei különc művészemberről suttognak, s gúnnyal, kuncogva osztják meg a pletykát: az iglói patikus élete derekán egyszerre piktornak képzelte magát, beutazta a világot, hatalmas vásznakat festett tele furcsa vízióival, ám végül mindene odalett – bizonyára a józan esze is. Az orvos vészes kiszáradást állapít meg. Rokon vagy ismerős nincs, ki hallgatná a diagnózist, a beteg viszont, mielőtt távozna az árnyékvilágról, lassú, szaggatott zihálással elkezdi mesélni élete történetét.

Olvasd tovább

0

De profundis – The Dirt / Heavy túra / A sötétség gyermekei (2018)

írta Nikodémus

Minden művészet annyit ér, amennyit mozdítani tud egy határhelyzetbe került lelken. Kegyetlen mérce, de sokan vallják igazságát. Persze nem mindegy, milyen irányba lök az adott mű adott pillanatban, s itt mutatkozik meg a művészet – és ezen belül is talán a legtestetlenebb ág, a zene – misztériummal felérő hatalma: felemelhet vagy letaszíthat. Sokan már ennyivel is beérnék a popkultúra csömört okozó áradásában: mindegy, mi ér, csak legyen hozzá közöm. Marcel Duchamp műtárgyként kiállított vécécsészéje óta provokációnak nevezzük az ilyesmit, s számosan akadnak, akik így tekintenek a rock különböző válfajaira, azokon belül pedig különösen is a metálzenére. Gyors egymásutánban három film is kijött a közelmúltban, mely ennek a különös szubkultúrának a viszonyaival foglalkozik – hol botrányos, hol kedélyes, hol drámai hangnemben, ám rendre kizárólag a felnőtt nézőket megszólítva.

Olvasd tovább