2

Their Finest / The Lost City Of Z (2016)

írta Nikodémus

2017-09-their-finest-the-lost-city-of-z-1

Van abban valami tragikusan groteszk, ahogy a nyugati ember ellustult. Amint a fogyasztói társadalom modellje a múlt század közepétől egyre növekvő szabadidőt tett lehetővé polgárai számára, kihívás híján vészes gyorsasággal adtuk fel életfordító motivációinkat. Megszállott emberek nyújtotta rendkívüli teljesítményeket persze mostanság is szeretünk figyelni – leginkább kívülállóként, kényelmes fotelban ücsörögve. Lissa Evans és David Grann regényének főhőse, Catrin Cole és Percival Fawcett egyaránt speciális körülmények által edzett, eltökélt figura, történetük ideális alapanyag egy-egy jólesően régimódi filmhez.

Tovább “Their Finest / The Lost City Of Z (2016)” »

0

Capote (2005) / Infamous (2006)

írta Nikodémus

2017-08-capote-infamous

Csak a végtelenül naivak hihetik, hogy bűnelkövetés és bűnüldözés között szigorú határvonal létezik – e szentenciára krimifilmek garmadája épült már, a felszínesebbek logisztikai, a mívesebbek erkölcsi kérdést fabrikálva. Izgalmasabb kérdés, ha mindez a művészet világában kerül elő: szerző és műve, illetve a valóság hogyan viszonyul egymáshoz. A tiltott(nak vélt) határok radikális átlépésének pedig van egy szinonimája az amerikai irodalomban: Truman Capote. Bő egy évtizede, amikor Hollywoodban épp a demítizálás dívott, eljött az ő ideje is – mindjárt két, az előzetes várakozásokkal ellentétben meglepően egyenrangú film formájában.

Tovább “Capote (2005) / Infamous (2006)” »

0

Megáldva (Gifted)

gifted1

Ha gyerekkoromban, úgy 5-6 évesen nem okozott volna gondot a differenciálegyenletek megoldása, olyan könnyen ment a deriválás, és ásítozva tekintettem volna az integrációs tesztekre, biztos, hogy ma nem írnék filmes blogra. És az is 1000 %, hogy a tableteket nyomogató 3-4 évesek láttán nem gondolnék vissza nosztalgiával gyerekkoromra, ahol örülhettem, hogy háromkerekű biciklivel suhantunk a szomszéddal és a környékbeli gyerekekkel. Miért? Mert nagyon is valószínű, hogy a matek más irányba vitt volna, és jelenleg egy átlagos ember számára érthetetlenül hosszú bizonyításon dolgoznék. De nem vagyok a különféle összegek bűvölője, és a számok csak a pénztárcámban bűvölnek el. Tovább “Megáldva (Gifted)” »

0

Másodvélemény: Nincs bocsánat (Unforgiven, 1992)

írta Nikodémus

2017-08-unforgiven-1c

Mesteri záróakkord, keserű számvetés és valami egészen új elindítója – huszonöt éve, 1992. augusztus 7-én mutatták be a Nincs bocsánatot.

Minden színészikon azt hiszi, búcsúzásakor választott filmműfaja is meghal egy kicsit. Különösen is így van ez az Amerika eredetmítoszát polírozó westernben: William S. Hart (Tumbleweeds, 1925), Randolph Scott és Joel McCrea (Délutáni puskalövések, 1962), John Wayne (A mesterlövész, 1976), Henry Fonda (Nevem: Senki, 1973) vagy Steve McQueen (Tom Horn, 1980) többnyire dicstelen búcsúja mellett A mennyország kapuja (1980) irtózatos buktája jelezte, hogy vége a pisztolyhősök aranykorának, s legkésőbb a hatvanas évektől valami egészen más veszi át a jó öreg vadnyugat-mitológia helyét a köztudatban. Jöttek egymásután a szubverzív westernek, hódított az italowestern: egy műfaj haldoklott grandiózus keretek között, de a temetés még hiányzott. Érdekes módon ezt az a Clint Eastwood adta meg a műfajnak, aki már első feltűnéseivel jelezte a klasszikus, gáncs nélküli pisztolyhős figurájának ellentmondásosságát, sőt, később saját rendezéseivel is – Fennsíkok csavargója (1973), A törvényenkívüli Josey Wales (1976), Fakó Lovas (1985) – komolyan hozzájárult a western közhely-készletének lebontásához.

Tovább “Másodvélemény: Nincs bocsánat (Unforgiven, 1992)” »

0

Elválaszthatatlanok (Indivisibili, 2016)

2017-07-elválaszthatatlanok-1írta Nikodémus

Hajnalodik. A kamera lassan kúszik végig a tengerpart fövenyén. Néhány tábortűz pislákol, mellőlük szakadt öltözetű fiatalok kelnek föl. Őket követjük, s csakhamar egy félkész családi házba jutunk. Megismerjük a szobákat, végül pedig megpihenünk az utolsóban, ahol két lány fekszik az ágyon. Ők a főszereplői a nálunk június legvégén bemutatott Elválaszthatatlanok című olasz filmnek.

Tovább “Elválaszthatatlanok (Indivisibili, 2016)” »

0

Röviden: Menedék (Zookeeper’s Wife)

zookeperswifeCsodálatos állatkert üzemelt Varsóban, a Zabinski házaspár üzemeltette, a férfi és a nő odavolt munkájáért, szeretettel gondozta a bennlakókat. Azonban a II. világháború eljövetelével a várost lebombázták, az állatok jó része elpusztult, a maradékot pedig a németek lelőtték. Zabinskiék (Jessica Chastain és Johan Heldenbergh) tevékenységet váltottak a Lutz Heck (Daniel Brühl) engedélyével, titkon pedig zsidóknak segítettek, több száz embert bújtattak az évek során. Messziről hallatszott a dobpergés, ebből a filmből komoly díjesélyes lesz. De ahogy közeledett a bemutató, úgy csökkent a zsivaj körülötte, majd úgymond, effektíve csendben surrant be a mozikba és különösebb nélkül távozott. Egyáltalán nem meglepő, mivel Niki Caro rendezése egyáltalán nem erőteljes, kevésbé szomorú és drámai, mint amilyennek lennie kellene.

Chastain maga a tökéletesség, a legcudarabb percekben is csodálatosan néz ki. Ő a tiszta szívű nő, aki mindent megtesz az állatkákért, oroszlánkölyköket dajkál és kis elefántot éleszt fel. Mindenki odavan érte, még maga a Lutz is. Eléggé kilóg a többiek közül, amire még a ruházatával is ráerősítettek. Lelki szemeink előtt megjelenik Caro, amint erőteljesen mutogat Chastain felé, hogy tessék figyelni rá, adjon neki valaki egy díjat, vagy kettőt. Beleerőltették a romantikát (már ha lehet annak nevezni) is, még szép. Brühl-t sem hagyja hidegen Zabinskiné, de a karakterrel csúnyán elbánt a forgatókönyv, nem tudták meghúzni a határt, hogy mennyire legyen génekkel kísérletező náci tudós és gonosz német tiszt.

zookeperswife2Valahogy túlságosan is felszínes a történet, egyszerűen nem foglalkoztak a mélységeivel. Megmutatják a szenvedő embereket, de nem foglalkozik velük a film, láthatunk szörnyűségeket, de sikerült teljesen érzelemmentesen bemutatni. A varsói gettót és a kegyetlenkedéseket Zabinskiékon keresztül tárják elénk, akik ugyebár hősök, lehet nekik gratulálni, csak a film után vállunkat vonogatva állunk fel: Tudjuk ezt is, volt ilyen is. Szomorú történet, de nem érint meg. Szerették volna, hogy több legyen, ám mégsem foglalkoztak vele igazán, így maradt egy átlagos II. világháborúban játszódó drámai esemény.

Tovább “Röviden: Menedék (Zookeeper’s Wife)” »

1

Christine / Miss Sloane (2016)

írta Nikodémus

2017-05-christine-moss-sloane-1

Könnyen áltatjuk magunkat azzal, hogy az individualizmus világméretű hódításának ellenére mi azért figyelünk embertársainkra – egy-egy odafordulással, jó szóval, lelkiismeret-könnyítő apró gesztussal. Hogy mégis mennyire áthatja kapcsolatainkat a közöny, arra keserű példát ad két nő, Christine és Miss Sloane nemrég Bluray-en/DVD-n megjelent története.

Tovább “Christine / Miss Sloane (2016)” »

1

Mine

mineposter

Mike Stevens (Armie Hammer) türelmesen hasal mesterlövész fegyvere mögött, bár társa és egyben jó barátja azért már erősen unja az eseménytelen órákat. Majd nem sokkal odébb nagy lesz a nyüzsgés, feltűnik néhány személy és a tengerészgyalogosok megkapják az utasítást: ki kell iktatni az egyiküket. Stevens hezitál, egyrészt egyáltalán nem biztos, hogy pont a célszemélyt látja, másrészt nem feltétlenül ölne többet a kelleténél. A várakozás végül menekülésbe csap át, majd aknamezőre tévednek. A kolléga elhalálozása után Stevens is rossz helyre lép. Úton van a segítség, de nem néhány órát kell várnia, hanem napokat. Tovább “Mine” »

1

Aftermath

aftermathposter

A kritikát Mini Me írta.

Talán közhelyes, talán nem, de az élet valóban a legnagyobb forgatókönyvíró. A megtörtént eseményeken alapuló történetek általában megváltoztatott helyszínekkel, nevekkel, időpontokkal viszi vászonra a filmes szakma, ez Elliot Lester mozijában sincsen másképp. Talán elmondható az élet írta történetekkel kapcsolatban az a tényező is, hogy bizony előfordulhat, sőt szinte kötelezően elő is fordul, hogy egy eseménysorozat folyamatait össze kell sűríteni, hiszen egy filmbe kell beleágyazni, akár napok, hetek, hónapok történéseit, érzéseit, változásait. Ezen egyszerűsítések miatt érezhető sok esetben az ilyen típusú filmeken a vontatottság és az üresség érzete, a logikátlanság. Amennyire a történet kerete és időtartama megengedte Javier Gullón forgatókönyvíró és a rendező ebben az esetben nem követtek el súlyos mulasztást. Tovább “Aftermath” »

3

A préri urai (Hell or High Water)

írta Nikodémus

2017-03-hell-or-high-water-1

Aki a rendszerváltozás környékén járt Erdélyben, nem feledi egykönnyen az élményt: fenséges, a majdani turista-inváziótól még érintetlen természet, zárványszerűen élő népi kultúra – és repedező paneltömbök, városi nyomornegyedek, vadregényes hegyek között megbúvó, elhagyott gyártelepek, rozsdamarta acélmonstrumok. Előbbiekért lelkesedtünk, utóbbiak miatt fájt a szívünk, látva a felelőtlen értékpazarlást. Mint minden párhuzam, ez is sántít kicsit, ám az HBO-n március idusán bemutatott, négyszeres Oscar-jelölt A préri urai (Hell or High Water) valami hasonlóval szembesít. Minket is, de legfőképpen Amerika nyugati és keleti partjának nagyvárosi népét.

Tovább “A préri urai (Hell or High Water)” »

0

Egy kutya négy élete

negyeeleteposter

Eléggé nehéz hatni az ember érzelmeire. Nyilván könnyen lehet azokra hatást gyakorolni, akik vagy csak most ismerkednek a filmekkel vagy éppen csak néha-néha tudnak leülni, hogy megnézhessenek valamit. Nem is beszélve azokról, akik könnyen elbőgik magukat egy drámai jeleneten. De eléggé megedződhettek a több évtizedes „rutinnal” rendelkező nézők. Úgy gondolom, hogy eléggé meg vagyok edzve, de azért néha érhet meglepetés. A Holt költők társasága a tévében elkapva ugyanúgy meghat, de megemlíthetném akár a Titanicot (hát, ez van) vagy…az Armageddont (kérjek elnézést?).

egykutyanegy

Eléggé igyekeznie kell egy rendezőnek, hogy elérje a kívánt hatást. De manapság még nehezebb a helyzet. Hiszen a hírek miről szólnak? Itt robbantottak, amott megkéseltek valakit, máshol meg lövöldöztek. Sajnálatos esetek, de mégis az olvasók többsége egy vállrándítással továbblép. Ám ha egy kutya vagy macska kínzásáról esik szó, rögtön kinyílik a bicska a zsebünkben. Igen, egy állattal sokkal jobban lehet hatni az érzelmekre, mint mondjuk néhány robbanással vagy emberi sorssal. A filmek terén pedig lassan több kell egy zseniális Ó, kapitány, kapitányom jelenetnél. Tovább “Egy kutya négy élete” »

0

Az ügyfél (Forushande)

írta Nikodémus

2017-03-az-ügyfél-1b

Nagyvárosi éjszaka valahol Iránban. Kétségbeesett kiáltozás veri fel a csöndet: menekülni kell a tömbházból, mert mindjárt össze fog dőlni. Itt-ott villanó fények, álmos tekintetek, remegő kéz, tétován mozduló láb. A lépcsőház gyorsan megtelik sürgölődő emberekkel: menteni próbálják szeretteiket és magukat. A kamera pedig ráközelít a közelben dolgozó markológépre, miközben a tőle minket elválasztó ablaküveg hirtelen megreped. A friss Oscar-győztes Az ügyfél egy ilyen nyitány után akár sima akciófilmként is folytatódhatna, Bruce Willis azonban ezúttal nem jön el megmenteni minket: Asghar Farhadi filmje repedésekről mesél ugyan, de azok kevéssé falakon, inkább emberi lelkeken nyílnak.

Tovább “Az ügyfél (Forushande)” »