kritika

Isten haragja (Frailty) Egy férfi sétál be Wesley Doyle FBI ügynök irodjába azt állítván tud információval szolgálni az Isten keze sorozatgyilkosról, majd egy különös történetet ad el neki. A sztori szerint gyerekkorában apja este beállított a szobájába és azt állította neki és testvérének, hogy az Úr feladattal látta el őket, démonokat kell majd ölniük. Eltelik némi idő, majd a névlista is megérkezik, a kis család pedig hozzá is lát a feladat teljesítéséhez, …azonban szkeptikus és nehezen veszi be a gyomra, hogy ölni kell. A film két szálon fut, az egyikben a mesélő ül az irodában a nyomozóval, a másikban pedig a néző láthatja mit is mond ez az ember. Nem látványos horrort vagy thrillert kell elképzelni, nincsenek effektek, nem dől a vér literszámra. Az elejétől kezdve érdekes és leköti a figyelmet és még Matthew McConaughey is jó tudott lenni. 80 %

A préda (The Hunted): Azon gondolkoztam, hogy meg kéne nézni egy jó nindzsás filmet, de itt meg is állt a tudomány. Nem nagyon ismerem a távol-keleti mozikat, biztos akad néhány klasszikus is, sajnos én egy ilyen címet se tudnék felsorolni. Ha hanyagoljuk a Tini Nindzsa Teknőcöket és a videótékás gagyi felhozatalt, akkor a témában milyen művet lehetne elővenni? Michael Dudikoff neve ugorhat be talán hirtelen, ő volt az egyetlen igazi amerikai nindzsa, de az is régen volt már. Felrémlett A préda, amiben Christopher Lambert vált a fekete ruhás kardos-dobócsillagos egyének célpontjává, régebben láttam ugyan, nem voltam elragadtatva tőle, de gondoltam hátha az évek múlásával beérett. Nos, nem, rosszabbá vált.

Paul Racine (Lambert) Japánban egyik este elfogyaszt pár pohárka italt Kirinával, majd szobára mennek. Paul később távozik, majd pár perccel később visszatér és azt látja, hogy éppen kivégzik a csaj. A tettesek nindzsák, Paulnak pedig menekülnie kell. Azt kell mondjam, hogy ez vicces lett, így második megtekintésre, pedig nem annak szánták, hanem akciófilmnek.  Csapkodnak a karddal össze-vissza, semmi látványos vívás vagy hasonló. A vonatos jelenet pedig frankó mészárlós jelenet lehetett volna. A színészek rosszak, Lambert meg pláne, még jó, hogy a rendező J.F. Lawton nem sok filmet dirigált le. 0 %

Adam Sandler visszatért a helyes útra, mit mondhatnék, ideje volt. A Férj és férjben előjött belőle az alfahím, minden lyukba bekergette volna szívesen a lompost, egyik jelenetben fél tucat Playboy csajjal ment szobára. A Ne szórakozz Zohannel filmben már továbblépett egy szinttel, ott már kiderült, hogy nincs nagyobb, tökösebb legény kerek e világon nála és ez még idióta humorral is párosult. A folyamat szerencsére megállt és visszalépett kettőt (vagy hármat) a tőle megszokott vígjátékokhoz. A biztonság kedvéért azért itt is körülvette magát három jó csajjal, ezekből kettőre nyomul és egy valakivel össze is jön.

Olvasd tovább →

Emlékszem a suliban néhányan közösen olvastunk egy cikket az új Van Damme filmhez kapcsolódóan, név szerint a Hirtelen halál kritikáját. Volt benne egy ilyesmi mondat: „Van Damme végre színészkedik is”. Ennél a pontnál összenéztünk a többiekkel, a csajok elvonultak a wécé felé hülyén röhögve és gúnyosan ismételgették a színészkedik szót, egy srác pedig ránézett az izmaira és valami ilyesmit mondott: „Üssön nagyokat, feszítsen be, az arcával pedig mások képébe vágjon bele, a színészkedést meg hagyja másra.”

Olvasd tovább →

Joe (Nicolas Cage) profi, hidegvérű bérgyilkos, soha nem hagy nyomot maga után, jelenleg éppen megfáradt, elege van, de még egy utolsó megbízást elvállal mielőtt kilépni a képből. Bangokba utazik, ahol 4 embert kell eltennie láb alól.

Nem is tudom ki sajnáljak jobban: a Pang tesókat vagy Nicolas Cage-et. Inkább ez utóbbit kellene, hiszen a Pang tesók még hozzányúlnak valószínűleg pár dologhoz Hollywoodban, majd visszakullognak szépen a Távol-Keletre, ahol elismert várja őket,meg mégis nagy névnek számítanak arrafele. Cage viszont évek óta bukdácsol, botladozik, nem jut egyről a kettőre, készíthet bármit, drámát vagy lövöldözős filmeket.

Olvasd tovább →

Nem esik messze a vak a botjától, az alma a fájától-tartja a mondás. David Lynch lánya, Jennifer is úgy döntött filmet készít és apu segítségével forgat egy kis thrillert.

Valahol az isten háta mögötti helyen gyilkosság történik, két FBI ügynök érkezik a helyszínre, hogy segítse a helyi rendőri erő munkáját. Az esethez kapcsolódóan három szemtanú áll rendelkezésre, a kihallgatás külön-külön zajlik, a beszámolók egyes pontokon összekapcsolódnak.

Olvasd tovább →

Amikor elkezdtem nézni, már tudtam, hogy megint belehúztam a tutiba, ismét sikerült beleakadnom egy depresszív filmbe, de sebaj. A sztori röviden arról szól, hogy egy elvetemült gyilkos úgy tudja másvilágra juttatni áldozatait – akik igencsak erős késztetést éreznek az öngyilkosságra -, hogy álmukban befolyásolja őket. A rendőrség tehetetlen- ami totál érthető, egy láthatatlan bűnözőt baromi nehéz letartóztatni- de aztán változik a képlet, mikor a csini Keiko nyomozó (Hitomi – aki úgy lépkedett a filmben mint egy manöken, de azért ügyesen eljátszotta a szerepet) megérkezik és másik szálon folytatja a nyomozást. Az őrsön kizárólag pasik nyomoznak, le is nézik a csajt (ami baromi dühítő és primitív) de amikor eredményeket ér el, akkor már elismerik, de még ez is kevés a tettes elfogásához. Az igazi fordulat akkor következik be, mikor megtalálják Kagenumát (Matsuda Ryuhei – Tabu, Izo, Nana) aki sokkal májerebb mint a gyilkos, ő ugyanis nemcsak álmokba lát bele, hanem az emberek gondolataiba is, csak egy baj van vele, semmi kedve sincs segíteni a rendőrséget.

Olvasd tovább →

1974-ben Robert De Niro és Al Pacino együtt szerepelt a filmtörténet egyik legjobb alkotásában, a Keresztapa második részében (imdb-n 3. legjobb film). Ekkor még csak a nevük volt valamennyire ismert, de 21 évvel később a Szemtől szemben (imdb 135. legjobb film) fogatásakor már mindkettő elmondhatta magáról a következőt: legenda vagyok. Ha ez a film nem is lett klasszikus, de az év legjobbja között ott szerepelt (egyébként az egyik legjobb utcai lövöldözés látható volt benne) 13 év elteltével bemutatták a nevükkel fémjelzett A törvény gyilkosát, ezúttal azonban szó sincs jó filmről, erősen melléfogott mindenki ezzel a krimivel.

Olvasd tovább →

Nos, sikerült megtekintenem a Hell Ride filmet, végülis az a lényeg, hogy a motorosoknak nagyon jó élete van, csajoznak, buliznak, olykor szétverik egymást, de nem probléma, összetartás megvan, meg akad egy másik mocis banda is és egy kis múltbéli eset, ami megesett. A film első 10 perce még egész jó, de aztán unalomba fullad. Hosszabban így karácsonykor nem értekeznék róla, képtelennek érzem magam erre, tele a pocakom mindenféle jóval, étekkel-itókával, a lényeg az, hogy a Hell Ride helyett ajánlom inkább Kid Rock számát, az American Bad Asst:

Azt hiszem, ezzel a lényeget valamennyire sikerül kiragadnom a nagy egészből. Mellesleg Leonor Varela nem csinál az egész filmben, minthogy a tüzelő szukát hozzá elég meggyőzően, szóval kerestem is róla egy jó háttérképet:)

A film alapja Toy Young önéletrajzi ihletésű könyve, ami 4 éve jelent meg. Az írót kirúgták a Guardiantól és a Times of Londontól is, majd a Vanity Fairnél kapott melót. Különféle bulikra próbált bejutni, sztárokkal szórakozott, kissé alkesz volt és a munkáival is folyton csak késett. A könyv besteller lett, jóhogy lecsapott rá egy stúdió és Robert B. Weide csinálhat filmet belőle, akinek ez volt a kiugrási lehetősége a kisképernyőről a mozi világába.

Olvasd tovább →

Elég ritka az, amikor egy élőszereplős film visszaadja a manga vagy anime hangulatát. Azt hiszem a Méz és Lóhere túllőtt minden várakozásomon és kijelenthetem, hogy azon ritka adaptációk közé tartozik, melyek egyszinten vannak a forrás művekkel. A Honey and clover nagyon sikeres történet, ITT olvashattok róla.

A színészek egy az egyben visszaadják a már jól megszokott jellemvonásokat, a zene nagyon jó, a látvány olyan amilyennek kell lennie, a történet alig tér el az animétől, vicces, bár nem annyira mint az anime, kedves, néha szomorú de összességében nagyon jó. Azok akik nem olvasták/látták a történetet, biztos tetszeni fog, főleg romantikus lelkeknek. Sokat lehet agyalni azon ki kivel fog összejönni.

Tanamura Masaki és Matsuyama Hiroaki rendezőpárosnak csak gratulálni lehet, szépen megoldották a lehetetlent.

Tubeolható angolul és spanyolul.