írta Nikodémus
Ritkán készül igazán megrendítő mozgókép emberi kapcsolatok felbomlásáról. Filmen a szerelem is inkább születik, semmint elpárolog, s ha véletlenül utóbbi történne, azt többnyire sírós-veszekedős drámai nagyjelenetek kísérik. No de egy barátság? Martin McDonagh legújabb, egy évtizedig dédelgetett filmjében egy kicsiny ír sziget egyik lakója dönt úgy, hogy egyszercsak nem kér a másik társaságából. A magyarázatot pedig utóbbival mi is keressük.
írta Nikodémus
Darren Aronofsky úgy tűnik, cáfolta a régi mondást azzal a bizonyos folyóba lépéssel: kétszer egymásután sikerült aktuális, testi szenvedésről szóló filmjével visszacsábítania egy-egy hajdanvolt A-listás színészt Hollywood fősodrába. Idén ráadásul teljes a siker: a fiatal éveiben könnyed kalandfilmekben parádézó, majd kényszerűen visszavonuló Brendan Fraser idén Oscar-díjat nyert elkötelezett alakításáért. A súlyosan elhízott, magányos férfiről szóló A bálna (The Whale) viszont – noha valódi színészi jutalomjáték – mégsem ér fel az életmű eddigi színvonalához.
írta Nikodémus
Nem lehet véletlen: az utóbbi egy-másfél évben sorra mutatnak be olyan filmeket, melyek több-kevesebb (jobbára több) indulattal kritizálják a jelenkori gazdasági-társadalmi elit életmódját. Mark Mylod, Rian Johnson és Ruben Östlund persze nem jókedvében kanyarít antikapitalista üzenetet legújabb filmjébe, ám kétséges, hogy bírálatuk – túl a mindig izgalmas nyomozáson vagy a tettes megérdemelt leleplezésén – többre jut-e felszínes demagógiánál.
írta Nikodémus
Boston Strangler – 1968 után Hollywood úgy gondolta, újra nekivág az évszázad egyik legrejtélyesebb sorozatgyilkossági ügyének: egyedül élő nőket fojt meg perverz kegyetlenséggel egy ismeretlen tettes, ami a rendőrség mellett felkelti Loretta McLaughlin (Kiera Knightley meglepően visszafogott és precíz) újságíró figyelmét is. Ahelyett, hogy az újonnan kijött háztartási pirítósról csevegne az életstílus rovatban, Jean Cole-lal (Carrie Coon már megint remek) szövetkezve csakhamar a titokzatos ügy közepén találják magukat. A titkok mellett küzdeniük kell a kissé hanyag rendőrséggel és a hatvanas évek férfi-előítéleteivel is (ez családilag kicsit közhelyesen be is van mutatva), miközben komor zenére suhan a kamera sötét tereken, borús utcákon át. Matt Ruskin író-rendező szerencsére nem mutogatja a meggyalázott holttesteket, inkább a város lakosságának pánikreakcióit fonja össze a szövevényes, rengeteg holtvágányt megjáró nyomozással. Az illendőnél sajnos jóval erősebb Fincher Zodiákusának hatása, de annyi baj legyen, a hangulat és a tempó kiváló. Külön értéke az elegáns, visszafogott adaptációnak, hogy a régi film óta kiderült fejleményeket okosan építi be a cselekménybe, s bár a finálé kissé erőtlen, azért hagy némi lélek-borzongást a stáblistára.
írta Nikodémus
Ritkán ismerjük be, de bizony rólunk is árulkodik, hogy hétköznapi küzdelmeinkben mivel és hogyan vesszük fel a harcot. Könnyű volna – s manapság divatos is – saját környezetünkre, neveltetésünkre vagy rossz beidegződéseinkre fogni hibás döntéseinket, ám a lényeg mégis csak az emberi szívben dől el. Különös módon ezzel a felvetéssel érkezett három hónap különbséggel két olyan film a hazai mozikba, melyek hősnői a társadalmi hierarchia legtetején lázadnak a rájuk kényszerített szerepek ellen.
írta Nikodémus
Egy kort mindig nagyon érzékenyen jellemez saját ifjúságának viselkedése: mihez fordulnak a fiatalok? Milyen dilemmák foglalkoztatják őket? Mit fogadnak és mit utasítanak el? Az utóbbi években meglepően sok magyar, többségében független vagy minimál-finanszírozású elsőfilm érkezett fiatal alkotóktól, akik ifjú hőseikkel együtt keresik az érvényes létezést ebben a felforgatott XXI. században. Hogy eközben lázadnak? Hibáznak? Megbotránkoztatnak? Igen, az összkép vegyes – s mindenképpen izgalmas.
Évezred-fordulós alapélmény a késő-kamaszkori tanácstalanság: a korábban megszokott, biztosnak tűnő élet-választások meginogtak, s a szülők elszörnyedve nézik, hogy gyermekük bennragad a mama-hotelben, gyér munkáját ímmel-ámmal végzi, s elvárja, hogy harmincadik szülinapján is tortát kapjon anyutól.
írta Nikodémus
Wednesday – 1. évad – Az az igazság, hogy a Netflix legújabb őrülete kihagyhatatlan, még akkor is, ha a dolognak összességében nagyobb a füstje, mint a lángja. Tim Burton már megint grimaszol, hozza bevált stábját (köztük Danny Elfmannel), és újra egy kívülállóról forgat, akit senki sem ért, és ezért gyanúsan méreget. Szerencsére a kölcsönös elfogadásról szóló tanmese kellemes kulisszák között van előadva, és jelentősen növeli a produkciós értéket, hogy egy popkulturális ikon(család) figuráiba van öltöztetve. Wednesday (Jenna Ortega) a legendás Addams família nagyobbik gyermekeként intézi el a nyitójelenetben, hogy anyja (Catherine Zeta-Jones) elküldje saját egykori alma materébe, a mindenféle fura szerzetek gyűjtőhelyéül szolgáló speciális akadémiára. Blazírt stílusú hősnőnk mindjárt összeismerkedik egy idegesítő vérfarkassal (Emma Myers), a kiismerhetetlen igazgatónővel (Gwendoline Christie zseniális), felbukkan Izé, és természetesen az első nyugtalanító bűnügy. A krimiszál élvezetesen vegyül a diákos-iskolás felnövéstörténettel, s az is üdítő, hogy notóriusan feketébe öltöző Szerdánk következetesen menekül felbukkanó férfi hódolói elől. A rejtély persze kiszámítható, és végül elcsattan egy csók is, Jenna Ortega azonban nemcsak karakterét uralja, hanem az egész sorozatot is (az a tánc…): remekül egyensúlyozik a jéghideg kellem és az érzelmek finom kifejezése között. Sebaj, dübörög helyette Elfman unásig közhelyes gothic-szimfonik-muzsikája – és a siker láttán tuti érkezni fog a folytatás is.
írta Nikodémus
A film elkészültéről itt olvashatsz.
Damien Chazelle egy kirobbanó energiájú sportfilm (Whiplash), egy önironikus musical (Kaliforniai álom) és egy szikár dráma (Az első ember) után újra tobzódik a filmvásznon: a még januárban bemutatott Babylon grandiózus freskója száz évvel repít vissza minket az időben, hogy megmutassa, milyen áldozatokkal váltott Hollywood némafilmről hangosfilmre.
írta Nikodémus
Új Oscar-szezon, új Spielberg-film, ugyan, mi hiányozhat még? Korunk talán legismertebb hollywoodi rendezője idén megint ringbe száll a korábban már kétszer elnyert aranyszoborért, s mindent bevet, hogy meggyőzze az Amerikai Filmakadémia ítészeit: tiszta szívű gyermekhőst léptet fel, ámuló tekinteteket mutogat, kalandot fabrikál, mozivarázslatot csihol – s mindezt bőséges nosztalgiával tálalja. Az idei díjszezonra pozicionált A Fabelman család a rendező gyerek- és ifjúkorába röpít vissza minket, hogy két és fél órában meséljen egy zsidó családról az ötvenes évek Amerikájában.
írta Nikodémus
Gyakran érezzük úgy, hogy fáj az őszinteség, ezért kényelemvezérelt kultúránkban egyszerűbb megoldásnak tűnik elhallgatni az igazságot – többek között a földi élet két végével, a születéssel és a halállal kapcsolatban. Lulu Wang író-rendező A búcsú című filmje – címéből sejthetően – az utóbbival foglalkozik egy család történetén keresztül, mégpedig a kínai és az amerikai kultúra izgalmas fénytörésében.
írta Nikodémus
Úgy tűnik, lassan az autóipart is megtalálja a streaming-platformok folyamatos tartalomgyártási láza, és ez örvendetes is lenne, ha sikerülne jól felépített, pontos dramaturgia szerint működő dokumentumfilmeket gyártani. Mivel ezt a lécet eddig elég ritkán sikerült megugrani, kíváncsian vártam, mi sül ki két, az iparágban nagy hullámokat vetett botrány feldolgozásából, melyeknek ráadásul két rivális streaming-csatorna vágott neki. A frissességet ezúttal a Netflix szállította a Fugitive: The Curious Case of Carlos Ghosn képében, a(z autó)történelemben pedig most az HBO merült el The Lady and the Dale címmel. Mindkét alkotás kissé felemás összképet ad, leginkább azért, mert egyikük túl keveset, másikuk túl sokat akar mondani hőséről. És ennek – hiába a látszat – vajmi kevés köze van a játékidőhöz.
írta Nikodémus
Az előzőekről: 1. évad, 2. évad, 3. évad, 4. évad
Alig ért véget, máris ellentmondások tömege kíséri a Netflix brit királyi családot bemutató sorozatának legújabb évadát, pedig A korona (The Crown) teljesen új színészgárdát felvonultató, novemberben debütált 5. évada nem tesz mást, mint imponáló könnyedséggel tartja a színvonalat: Peter Morgan író-kreátor büszke lehet régóta dédelgetett szériájára. A metsző aktualitásokról – legyen az bulvárízű vagy éppen tragikus – pedig nem tehet.
FilmDROID