2

Egy lélek távozóban – Anyám mozija (Mia Madre, 2015)

írta Nikodémus

2017-12-anyám-mozija-1

Haláltagadó korban élünk. Hősi önfeláldozást csak melodrámában vagy szuperhősfilmben tudunk elképzelni (a gonoszok számára pedig csúnya és megérdemelt pusztulást, természetesen), úgy gondoljuk, váratlan baleset csak mással történhet, s rendületlenül áldozunk az örök fiatalság hamis kultuszának: eszünk, iszunk, fogyasztunk. Hogy mennyire képtelenek vagyunk szembenézni az elmúlással, azt Nanni Moretti legújabb filmje, a nálunk advent küszöbén bemutatott Anyám mozija (Mia Madre) szelíd kíméletlenséggel mutatja be.

2017-12-anyám-mozija-2

Margherita (Margherita Buy) elfoglalt asszony: filmrendezőként sikeres és elismert, ám nemrég szakított társával, távol élő kamaszlányát próbálja jobb belátásra bírni, édesanyja pedig kórházban fekszik. Mi több, épp most zajlik legújabb filmjének forgatása, s a díszletek között sokszor azt sem tudja, hol áll a feje. Testvére, Giovanni (a rendező alakításában) munkahelyét odahagyva eljön segíteni neki az otthoni dolgokban, a nemrég szerződtetett amerikai sztárszínész (John Torturro) allűrjeit azonban alig lehet elviselni. Az ő felvidító, ám olykor kellemetlen viselkedése talán az egyetlen pont, ami jellegzetesen olaszos ebben a filmben: Moretti – ahogy legutóbbi filmjében, a Van pápánk!-ban (Habemus Papam) is tette – teátrális nagyjelenetek helyett finom gesztusokkal fejezi ki az érzelmeket. Hahotázásra nincs idő, sem kedv: az Anyám mozija már az első tíz percben beránt sajátosan valószerű, kicsit fátyolos hangulatába, melyet remekül épít főszereplőnk egy-egy homályos visszaemlékezése, különös álma. Margherita – ahogy a posztmodern európai ember – menedzselésben jeleskedik: a mindennapokat logisztikai feladatnak tekinti, emberi kapcsolatait a kölcsönös hasznosságra építi. Ledirigálja a napot, a hetet, a hónapot, s nem veszi észre, hogy lelke lassan szétmállik a szürke rutinban. Pedig édesanyja figyelmezteti: ő már készülne odaátra. Emlékeket idéz fel, finoman végrendelkezik, de Margherita alig figyel: menekül. Mindegy, hová, csak el innen, el a szembenézéstől.

2017-12-anyám-mozija-3

A film nagy teljesítménye, hogy bár a téma adná magát, nem engedi cselekményét néhány érzelmes nagyjelenetre kifuttatni, így többszörös súlyt kap a bujkáló idegesség, az idegőrlő kialvatlanság, a hirtelen feltörő zokogás. Margherita Buy nagy átéléssel formálja meg a talajt vesztett, kapaszkodókat kereső középkorú asszonyt; Nanni Moretti a testvér szerepében csendes támasz; Giulia Lazzarini beteg nagymamaként szinte alig mozdul, mégis képes lényével egy egész élettörténet bölcsességét közvetíteni. Margherita lánya (Beatrice Mancini), volt férje (Francesco Acquaroli) vagy egykori barátja (Enrico Ianniello) egy-egy jelenetre bukkan csak fel, de mindannyian megbízhatóan hozzák karaktereiket. A rendező ihletett játékot űz a bevilágítással, jelenetezéssel, emellett gyakran és szokatlan helyzetekben használja Arvo Pärt és Philip Glass zenéjét, amitől a film – miközben szereplőinket körüllengi egyfajta csendes derű – rejtélyes, vészjósló atmoszférát kap. Ez az ellentmondás pedig végig nyugtalanít minket, mígnem a zárójelenetben rádöbbenünk, hogy épp ez a lényeg: a film itt és most véget ér ugyan, ám a történet tovább folytatódik. Kezdetét veszi az igazi gyász, melyre az eddigi történések csupán felkészülésként szolgáltak.

Miközben a természet lassan aludni tér, a városokban kigyúlnak az adventi plázafények, mi pedig a fenyőillatú, neoncsillogású ünnepvárásban veszélyesen könnyen feledkezünk el karácsony mélyebb értelméről: születés és halál természetes valóságának átéléséről. A megrendülésről, ami egy lélek érkezését és távozását kíséri.

(Megjelent: Új Ember, 2017. december)

2 komment

  1. Valamilyen formában egy értékelést nem lehetne odaírni a végére? 😀 Akár 5-ös skálán vagy 10-es nekem mind1 csak, hogy tudni lehessen valamennyire viszonyítani.
    Vagy akár,hogy kinek ajánlod vagy kinek érdemesebb megnézni….

    • Bevallom, nem szeretem a kritikák végén az obligát “ezt a filmet azoknak ajánljuk, akik..” és hasonló mondatokat, úgyhogy ezeket kerülni szoktam. Jobban szeretek írásban gondolkodni a filmről. Tudom, hogy szembe megyek a közízléssel, de a pontozást pláne kerülöm, szerintem egy összetett filmélményt nem lehet 1 db számmá leegyszerűsíteni.

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Biztosra megyünk *