Utat készíteni – Az ígéret (2016)

írta Nikodémus

Túl véres volt nekünk, közép-európaiaknak a XX. század ahhoz, hogy naivan (avagy cinikusan) legyintsünk egy-egy újabb népirtás hírének hallatán. Kegyetlen tudás ez, mely mögött zsigeri ellenszenv, érthetetlen indulatok és megannyi, tragikusan megfeneklett megbékítési kísérlet keserű megtapasztalása rejlik. Talán ezért érzünk innen, a Kárpát-medencéből is kitüntetett rokonszenvet az örmény nép szakadatlan kálváriája iránt, melynek egyik legtragikusabb fejezetét most végre nagyvásznon is elmesélik. Kirk Kerkorian emigráns üzletember, Terry George, a Hotel Ruanda rendezője, illetve Christian Bale, Oscar Isaac és Charlotte Le Bon színészek fogtak össze, nehogy az első világháború törökök által végrehajtott örmény népirtása feledésbe merüljön. A nálunk augusztus derekán bemutatott Az ígéret tehát dicséretes vállalkozásból született, fontos film, még ha nem is olyan emlékezetes, mint amilyen lehetne.

Mikael (Oscar Isaac) patikusként próbál boldogulni egy kis faluban, ám ahhoz, hogy orvosnak tanulhasson, a hozomány érdekében el kell jegyeznie a baráti család ifjú leányát. Amikor megérkezik Konstantinápolyba, kitárul előtte a világ: megismerkedik Anával (Charlotte Le Bon), a Párizst megjárt, gyökereit felkutatni visszatérő hölggyel, akit udvarlója, Chris (Christian Bale), az AP törökországi tudósítója kísér el a nyugtalan légkörű, átalakulóban lévő birodalomba. A fiatal diák, jótevőinek hála, gyorsan beilleszkedik, ám az ígéretes karriert keresztülhúzza az első világháború kitörése – amelyben Törökország a tengelyhatalmak oldalán lép be. Ez utóbbi körülményre (s úgy általában a kényes politikai helyzetre) elhangzik ugyan egy halvány utalás, ám Terry George inkább a varázslatos Kelet és a bontakozó szerelmi háromszög bemutatására koncentrál. S nem is teszi rosszul: a független finanszírozás szűkös büdzséje ellenére nagyvonalú, elegáns képekben ismerjük meg a korabeli társadalmi viszonyokat. S ahogy elnézzük a főszereplő unokatestvéreinek békés, önfeledt játszadozását, belénk nyilall, milyen törékeny ez az idill.

Nem is kell sokáig várni, a háború gyorsan megérkezik, hőseink pedig csakhamar elszakadnak egymástól. A cselekmény fókusza továbbra is a romantikus szálon marad, megidézve a Doktor Zsivágót, ám annak érzelmileg megalapozott fordulatai nélkül: végigszaladunk a szörnyű népirtás csaknem összes állomásán, ám a karakterek sajnos kevéssé tudják közvetíteni az események súlyát. Isaac becsülettel igyekszik a gáncs nélküli, naiv Mikael szerepében, Le Bon egyszerre próbálja eljátszani a dívát és a cserfes szomszédlányt, a forgatókönyv azonban nem sok lapot oszt nekik. Még Bale hozza ki a legtöbbet karakteréből, aki arrogáns kívülállóból csendes rádöbbenések során át válik az ügy elkötelezettjévé – miközben meghasad a szíve, hisz a nő, akit szeret, a másik férfit választja. A film nem mutat nyílt erőszakot, ehelyett a játékidő vége felé mind gyakrabban meginduló könnyezésből és sötétre szűrőzött háborús totálképekből kellene megéreznünk, milyen szörnyű tragédia folyik éppen.

Pedig Terry George ért a drámaiság finom ábrázolásához, amit ezúttal sem felejtett el: remek az a jelenet, mikor Ana és Chris villámcsapás-szerűen, egyetlen szó nélkül nyugtázza, hogy a lány szívéért immár valaki más is verseng. Hasonlóan megrázó Mikael szökésének egy epizódja, amikor egy ismeretlen vonatra éjjel felkapaszkodván lépésről lépésre döbben rá, kiket visz a szerelvény és hová. Az efféle, valódi filmes gondolkodásról árulkodó momentumok azonban a játékidő előrehaladtával megritkulnak, s a film cselekménye lassan szétmállik a kollektív tragédia bemutatásának terhe alatt.

Az ígéret bölcsen nem akar untatni minket statisztikákkal vagy tablószerű kitekintésekkel a népirtás méreteiről, ám személyessé sem képes formálni a tragédiát nézője számára. A tanulság – miszerint az igazi bosszú nem az ellenállás, hanem a túlélés – nem szolgál túl sok újdonsággal két világháborút és sok-sok rezsimváltást megért tájékunkon, a kortárs párhuzamok pedig (legyen szó a kockázatvállaló újságírás fontosságáról vagy az épp most, épp ugyanott fortyogó menekültválságról) nem elég erősek az átütő aktualitáshoz.

Legkésőbb a Saul fia óta tudjuk, kétélű dolog esztétizálni a borzalmat. Az ígéret a könnyebb utat választja, és az az intenzív filmélményt feláldozza az ismeretterjesztés oltárán. Egy fontos erénye mégis van Terry George filmjének: utat készít a trauma békés feldolgozásának. S ez, rápillantva a puskaporos kelet-balkáni helyzetre, prófétai vállalás.

(Megjelent: Új Ember, 2017. szeptember)