0

Capote (2005) / Infamous (2006)

írta Nikodémus

2017-08-capote-infamous

Csak a végtelenül naivak hihetik, hogy bűnelkövetés és bűnüldözés között szigorú határvonal létezik – e szentenciára krimifilmek garmadája épült már, a felszínesebbek logisztikai, a mívesebbek erkölcsi kérdést fabrikálva. Izgalmasabb kérdés, ha mindez a művészet világában kerül elő: szerző és műve, illetve a valóság hogyan viszonyul egymáshoz. A tiltott(nak vélt) határok radikális átlépésének pedig van egy szinonimája az amerikai irodalomban: Truman Capote. Bő egy évtizede, amikor Hollywoodban épp a demítizálás dívott, eljött az ő ideje is – mindjárt két, az előzetes várakozásokkal ellentétben meglepően egyenrangú film formájában.

2017-08-capote-infamous-2

1959. novembere, Holcomb városa, Kansas állam. A Clutter családot – férj, feleség, két gyermek – brutális kegyetlenséggel lemészárolják otthonukban. A bűntett nagy feltűnést kelt, Capote, a befutott író, a korabeli társasági élet kedvence felfigyel az újsághírre, és egy régi barátjával a helyszínre utazik. Kezdetben céltalanul, majd egyre tudatosabban szaglászik a bűntett helyszíne körül, kapcsolatba lép az elítélttel, s hét évvel később megjelenteti Hidegvérrel című művét, egyúttal új műfajt, a tényregényt megalkotva. Röviden ennyi a története mindkét filmünknek, s noha sok részletbeli hasonlóság fedezhető fel, nem is lehetnének különbözőbbek. Előbbi komor látlelet, utóbbi szívfacsaró dráma, s mindkettő kiváló a maga választotta területen.

2017-08-capote-infamous-3A két projekt szinte egyszerre indult, ám Bennett Miller elsőfilmes direktornak volt egy hatalmas szerencséje: a Gerald Clarke Capote-életrajzon alapuló forgatókönyv mellé megkapta Philip Seymour Hoffmant főszereplőnek. Innen eldőlt a dolog, s Miller megtehette volna, hogy csupán csendesen filmezi főszereplőjét, aki valósággal átváltozik a hideglelős, gyilkossal kacérkodó íróvá. Szerencsére másképp döntött, és egy minimalista, fojtogató hangulatú thrillert épített Hoffman köré, aki azzal hálálja meg az odafigyelést, hogy nem lubickol, hanem tényleg átlényegül. Minden mozdulat, minden gesztus, minden elharapott szó egy célt szolgál: életre kelteni a finoman szólva is ellentmondásos írót, akinek legzajosabb sikere egy olyan regény, melyet egy valódi gyilkosságról írt. Persze itt is a születés körülményei az érdekesek: lépésről lépésre figyelhetjük meg, ahogy Capote a vizsgált ügy hatására lassan átalakul valami egészen mássá. Megszállottá lesz, Hoffman pedig apró jelekkel utal rá, hogy mindez kapcsolatban van karaktere enyhén szólva rendezetlen életével, mélyre lefojtott érzelmeivel. Miller pedig hőse ellentmondásos személyiségét maró cinizmusba mártva, hidegen tálalja, amitől talán még gyomorbavágóbb élményt ez a kompakt, fájóan tömör film.

2017-08-capote-infamous-4Ráérősebb és valamivel érzelmesebb az Infamous (Hírhedt), Douglas McGrath rendező azonban elpepecselte az egyébként kitűnő, saját maga által írt forgatókönyv főszerepének castingját. Mire Toby Jonest megtalálta, már lemaradtak a rivális filmmel szemben. Pedig munkájuk nem kevésbé erős, csak épp nem egyetlen karakter jutalomjátékára, hanem gondosan adagolt cselekményre, színészeinek együttműködésére és a néző azonosulásának elérésére épül. A képek napfényesebbek, a dialógusok kezdetben könnyedebbek, Jones pedig alázatosan, nagyobb utat bejárva játssza végig az író jellemfejlődését. Játéka kevésbé látványos, mint Hoffmané, de legalább annyira aprólékos és végiggondolt. Ezúttal hangsúlyosabb szerepet kap a kísérő (Sandra Bullock remek), s legfőképpen az elítélt (Daniel Craig vérfagyasztó), aki lassan becsábítja írónkat a fikció és a valóság ingoványos határvidékére. Jones Capote-ja pedig enged a kísértésnek, és végül csúnyán pórul jár. McGrath mindezt teatralitás nélkül, néhol szinte kisrealista közvetlenséggel, ám a drámai feszültséget mindvégig megőrizve meséli el nekünk.

*

A Capote-t ünnepelték az aktuális díjszezonban, a Hírhedtre egy évvel később szinte ügyet sem vetett a közönség. Míg az önző, manipulatív, a művészet oltárán mindent feláldozó figura megformálásáért Philip Seymour Hofman elnyerte egyetlen Oscarját, Toby Jones csupán egy londoni kritikusdíjjal és egy ibizai fesztiváldíjjal vigasztalódhatott. Ennyit számít az idő. Pedig a nagy felismerés ott van mindkét filmben:  a pillanat, amikor az író rádöbben, mit is művelt az elmúlt hét évben regényének megírásával, s az milyen következményeket von maga után. A reakció az, ami különbözik: Hofman Capote-ja elborzad, és kétségeit végleg elfojtva megtörik (súlyosbodó függőségei és befejezetlen regényei ilyesféle traumára utalhatnak további életét tekintve), Jonesé pedig szabad utat enged feltörő érzelmeinek.

Szívszorítóan őszinte gesztus egy, önáltatását magas fokon művelő embertől.


Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


+ 3 = kilenc