Éjszakai ragadozók (Nocturnal Animals)

2016 novemberében került a mozikba, de csak most volt időm megnézni. Olvastam semmitmondó kritikákat, felszínes mondatokat, lehúzó kommenteket (olyanokat, amik messziről ordítják, mennyire unalmas és semmilyen ez a film), és persze olvastam olyat is, hogy egyenesen mesterműnek tartják; utóbbival egyetértek. Allegorikus alkotásról van szó, ami elsősorban az elme legmélyebb bugyraiba vezet, erkölcsi kérdéseket vet fel és társadalmi osztályokat mutat be; mindezt olyan gyönyörű képekkel, olyan ritmikus vágással, hogy mindvégig fenntartja a feszültséget és a kíváncsiságot. Leírom nekem mit jelentett, aztán leírjátok, hogy nektek mit. Ne feledjétek, ugyanazt a filmet néztük, csak más szemmel.

A film három részre bontható:

– jelen eseményei

– múlt eseményei

– képzeletbeli események (kézirat)

Jelennel indulunk és azonnal le is lepleződik a csillogó élet mögötti valóság: Susan (Amy Adams) és férje jóléte csak látszat, anyagilag csődben vannak, a házaspár elhidegült egymástól, ráadásul Susan az általa képviselt művészetet konkrétan szarnak nevezi; aztán megérkezik egy kézirat a volt férjétől Edwardtól (Jake Gyllenhaal). Innentől ismerjük meg a múltat és a képzeletbeli eseményeket.

Múlt: az egyetemi évek alatt egymásba szeretnek, összeházasodnak, és persze a társadalmi különbségek előtérbe kerülnek. Susan anyjának intelmei beigazolódnak, miszerint a burzsoá élet, amit most még nem tart fontosnak a lány, pár év alatt mégis meghatározó lesz az életében.

A múltnak két fontos tényezője van, egy szó és egy cselekedet.

A szó: gyenge.

A cselekedet: abortusz.

Ha nem is látunk bele az író (Jake Gyllenhaal) fejébe, idővel kiderül, hogy ez a két tényező inspirálja a kéziratot.

Kézirat: a történet egy családi utazással indul. Érdekes megfigyelni, hogy a rendező (Tom Ford) hogyan ábrázolja a szereplőket: pontosan úgy, ahogy az író. (A múltbéli párbeszédekből kiderül, hogy Edward általában önmagát mintázza meg – ez tökéletesen át is jön a film ezen részein – a többi szereplőt azonban kitalálja: a feleséget olyan színésznő játssza (Isla Fisher) aki nagyon hasonlít az író valódi exnejére, és a lányuk (India), épp annyira hasonlít az anyjára, mint a valóságban Susan lánya, az anyjára. És persze ott vannak a negatív figurák, két teli autónyi romlott férfi, akikkel szemben Tonynak (az író képzeletbeli énje) esélye sincs. Az író a való életben nem tartja magát gyengének, és igyekszik úgy alakítani Tony karakterét, hogy a körülmények miatt legyen tehetetlen (túlerő, defektes autó, önvédelmi eszköz hiánya…).

Egészen addig azt hittem, hogy mindazok a szörnyűségek, melyek megtörténtek a feleségével és a gyerekével, a való életben is megtörténtek velük, míg a kéziratban el nem jutunk addig, hogy a két nő meghal. Ekkor esett le, hogy ők (a szerető feleség, a gyerek) mindössze az író fantáziájában élő családja – később kiderül, hogy pont ezektől fosztotta meg a sors, pontosabban, Susan. Számomra ekkor nyert értelmet az a mondat, amit Susan az egyik kollégájának mondott: a volt férjem éjszakai ragadozónak tart. Úgy gondolom, a  két autónyi rossz fiút az író Susanról mintázta – természetesen átvitt értelemben. Ha jobban belegondolunk, Susan előbb elhagyta, majd a beleegyezése nélkül elvetette a közös gyermeküket.

Az író a való életben elveszítette a szerelmét, a gyermekét, és valószínűleg úgy élte meg ezt a traumát, mint ahogy Tony (a kéziratban szereplő én) a felesége és a gyereke elvesztését. A kézirat kitér a kegyetlenkedésekre, és innentől morális kérdések merülnek fel:

1, Egyenlőségjelet lehet-e tenni emberek megkínzása, megerőszakolása, meggyilkolása és az abortusz közé? Az eredmény – halál – ugyanaz, a „miként” azonban nem.

A film csak egyetlen szemszögből mutatja be az abortusz lelki következményeit. Csak azt tudjuk, miként éli meg egy férfi (egy majdnem apa) ezt a cselekedetet, és máris tovább gördítjük a morális kérdések fonalát:

2, Jogában áll-e egy nőnek egyedül döntenie?

3, Jogában áll-e egy férfinak megszabnia, hogy egy nő kihordja az általa nem kívánt gyermeket?

Nehéz kérdések ezek, és valószínűleg nincs rájuk megfelelő válasz.

Susan könyvbéli megtestesítője a gyilkos Ray (Aaron Taylor-Johnson).

Ez elsőre keménynek hangzik, de mindjárt elmondom, mire gondolok. Először is, nézzük, mit ír a wiki az antiszociális személyiségzavarról, azon belül is a pszichopatáról:

“A társadalomra, környezetre a pszichopátiás beteg jelenti a legnagyobb veszélyt, és a szakembert ennek a kórképnek a gyógyítása kecsegteti a legkisebb reménnyel. A veszélyt az is növeli, hogy a pszichopátiás ember nem mindig elvetemült külsejű, riasztó szörnyeteg. Gyakran igen jó intellektusú, simulékony modorú ember, aki kedvességével még a szakembert is megtéveszti. A pszichopata embert leginkább a fejletlen erkölcsi ítélőképesség, a többi ember érzelmeinek figyelmen kívül hagyása, a megbánás és bűntudat hiánya jellemzi. Viselkedésszintjén a pszichopátiás személyiségvonások általában bűnözéssel, hazudozással, sekélyes érzelmi élettel párosulnak, ami gyakran a partner(ek) kihasználásával vagy promiszkuitással (=gyakori partnercsere), házasságszédelgéssel is párosul, azaz állandó hódítási, uralkodási igénnyel. A betegség okait a szakma még kutatja, vélhetőleg genetikai okai vannak. Emellett agyi működészavarokat, így a frontális (homloklebeny) és parietális (elülső és oldalsó) agylebenyek működési zavarát is elképzelhetőnek tartják a pszichiáterek és farmakopszichológusok.

Az antiszociális viselkedés, illetve a fentiekben leírt tünetek gyakran már gyerekkorban megjelennek, és ezekkel érdemes szakemberhez fordulni, mivel felnőttkorra a patológiás viselkedés olyan mértékben rögzül, hogy túl sok eredmény már nem várható a beteg kezelésétől. A pszichopata személyiség klasszikus leírása megtalálható Hervey Cleckley The Mask of Sanity („Az épelméjűség álarca”) című könyvében. „A pszichopata tökéletesen szalonképes, pontosan tudja, mennyi szenvedést tud cselekedeteivel okozni környezetének, csak éppen nem törődik vele.”

„Az egészség álarca” (The Mask of Sanity) egy először 1941-ben kiadott könyv, amely a 20. század pszichopátiára utaló legbefolyásosabb klinikai leírása. Cleckley úgy határozza meg a pszichopátiás beteget, mint a normális ember tökéletes másolatát, amely egy, az épelméjűséget tükröző álarccal rejti el belső emberi hiányosságait. Bár őszinte, intelligens és sokszor jó társaságnak is bizonyul, ez mind felületes, ugyanis a pszichopata ember nem képes őszinte érzelmeket érezni. Ez egyfajta védekező mechanizmusa a pszichopatának, amellyel akár 100 százalékos életet tud élni anélkül, hogy bárki gyanítaná, mit rejt az álarca.”

Ennyi magyarázat elég is lesz, hogy rávilágítsak, Susan és Ray más társadalmi réteg képviselői, így vagy úgy mégis érzéketlenek, sunyik, ravaszok, lesből támadók, kegyetlenek, gyilkosok… akárcsak az éjszakai ragadozók. (Hogy ennek a kifejezésnek van-e más nyelvi/bűnügyi fordítása, azt nem tudom, majd segítsetek ki.) Azt azonban ne higgyük, hogy az író nem tart önvizsgálatot, magát is hibáztatja a kialakult helyzetért.

Elérkeztünk az utolsó morális kérdéshez:

4, Ha a törvény nem áll mellettünk, lehet-e önbíráskodást gyakorolni?

Tony (az író kéziratbeli énje) megteszi, és átvitt értelemben Edward, az író is, azzal, hogy megírja, kiírja magából mindazt a fájdalmat, amit Susan okozott neki.

Meg lehet bocsájtani egy ilyen embernek, mint Susan?

A film végén megkapjuk a választ…

imdb: 7,6