Sorstalanság (2005)

írta Nikodémus

„…, természetesen.” Ez a hátravetett határozószó (és néhány rokon értelmű párja) a hajtóereje, rákfenéje és kulcsa Kertész Imre Nobel-díjas regényének. A Sorstalanság egy fiatal fiú kiavatás-története egy rezignált író borzongatóan szenvtelen előadásmódjában. Hetven éve ezen a napon szabadult fel a buchenwaldi koncentrációs tábor, s tíz éve, hogy bemutatták az író művéből készült filmet.

Ahhoz, hogy értelme legyen beszélni arról, milyen lett Koltai Lajos filmje, a forrásműről is szólni kell. A Sorstalanság ugyanis nem könnyű olvasmány: korántsem illeszkedik a könnyzacskó-durrogtatással felvizezett Hollywood-lektűrbe, az elemi gonoszt megjeleníteni kívánó elborzasztás-történetek sorába, egyszóval: a témáját kerek történésként elgondoló holokauszt-irodalomba. A Sorstalanság először is kamasztörténet, mely egy fiú világra való rányílását meséli el – tragikus körülmény, hogy épp egy olyan történelmi korban élt, amikor mindezt a soá adta meg neki. Felháborító gondolatnak tűnik, pedig erről van szó: Köves Gyuri kamasz-tapasztalata a fokozódó félelem, az elhurcolás, a túlélési praktikák és a gázkamra fenyegető közelsége. S ezt ő természetesnek veszi, s nem véletlenül beszél „a koncentrációs táborok boldogságáról.” Botrányos mondat, kétségtelen, és a megvalósult film zárójelenetébe nem is illik bele. Mégis, a regény kőkemény világának egyetlen hírnöke ez a zárómonológ, mely hitelesíteni próbál egy milliárdokból készült, koncepciójában teljesen elhibázott adaptációt.

Koltai Lajos ugyanis szépelgő képekkel, illemtudó rendezéssel a történetet filmesíti meg, nem a szöveget. Látjuk, amint főhősünk (az ábrándos tekintetű Nagy Marcell alakításában) eszik, sétál, játszik, évődik, s gyerekvilágára szinte alig van hatással a közeledő rémség. Amikor pedig eléri a szenvedés, passzív marad, a néző pedig nem tud szurkolni neki, hisz nem ismeri. Bamba kissrácként lézeng ide-oda régi és új világában, és szinte rezignáltan fogad minden, saját életével kapcsolatos fordulatot. Szövegben mindez működhet, a filmvásznon azonban csúfosan elbukik a kísérlet: a szép kiállítású díszletek, a lírai kompozíció és a minden jelenet-beállítással érezhetően elérni kívánt mívesség nem helyettesíti az alapvető azonosulási pontok hiányát.

Kertész forgatókönyve talán kínált volna ilyeneket, a rendezés azonban ezt is agyon csapja: a párbeszédek tragikus mellékzöngéje, az elharapott mondatok közötti csönd elillan, hogy mesterkéltségnek, életidegen szavalásnak és kínos keresettségnek adja át helyét. Igen, ennyit számít a színészvezetés (hiánya): a szereplők sokszor zavartan deklamálják mondataikat, amelyekkel láthatóan alig tudnak kezdeni valamit. Önazonos figura egyébként is alig található a filmben, talán csak az amerikai katona (Daniel Craig) figurája az, akiről mindvégig tudható, honnan jön és merre tart.

A Sorstalanság vissza-visszatérő refrénje, az a bizonyos „természetesen” egy további, megrendítő értelmezést is kínál. Ugyan a fiatal Köves Gyuri az, akivel megtörténnek a dolgok, ám a történetet későbbi, felnőtt önmaga meséli el, aki félelmetes rezignáltsággal veszi tudomásul, hogy a háború, a pusztítás, a láger és a náci tömeggyilkosság „természetes.” Kegyetlen diagnózisa ez a világ végzetes romlottságának. S amikor Gyuri a gyengélkedőre kerül, eltűnik a hátravetett határozószó: a szeretet és a törődés megnyilvánulásával hősünk nem tud mit kezdeni. Mindennek semmi nyoma a filmben, ahol az egzisztenciális döbbenetet szépiás képekkel, elegáns vonulással (és dülöngéléssel) és Ennio Morricone idegesítően émelygős filmzenéjével próbálják kicsiholni.

Emblematikus a film villamos-jelenete, amikor Gyuri beszélgetésbe elegyedik egy jószándékú úrral (Lukáts Andor), aki a kalauz akadékoskodását legyűrve jegyet vesz neki. Az idegen kedvesen érdeklődik, ám a fiútól szokatlan válaszokat kap, csodálkozása pedig egyre nő. Mi talán megértenénk Gyurit, miért ismétli egyre: „attól függ”, „természetes”, de ehhez a film semmit sem alapoz meg, Koltai Lajos pedig hasonlatossá válik az empatikus, ám értetlen úrhoz, akit csak saját, igaznak vélt kategóriái érdekelnek, nem egy fiú személyes története.

Talán lehetett volna rendes filmet csinálni Kertész regényéből, ám a végül elkészült presztízsmozi alkotói – egy, létrejötte során szintén sok vitát kiváltott ikerfilm, a Hídember készítőivel ellentétben – semmit sem értettek meg az író eredeti szándékaiból. Így pedig veszélyes dolog reprezentatív vállalkozásba fogni, hisz az eredmény könnyen kínos torzóvá silányulhat. Nem dolgom a szándékokat kutatni, de jobb abban a hitben maradnom, hogy naiv jószándék munkált Koltai Lajosban, és nem a sanda számítás. Mert utóbbi esetben a felelősség sokkal nagyobb, a feltételezés sokkal súlyosabb: tevőleges részvállalás a dicstelen „holokauszt-bohóckodásban.”

Az örök igazság, miszerint a könyvadaptációk túlnyomó többsége nem ér fel a forrásműhöz, a Sorstalanságra fokozottan igaz: hagyni kell ezt a filmet, és el kell olvasni a regényt. Végig kell küzdeni magunkat rajta – természetesen.