Harag (Fury)

írta Nikodémus

Pedig tudhattam volna: ahol Brad Pitt manapság feltűnik, fölösleges merészebb, a hollywoodi fősodortól elütő hangnemre számítani. David Ayer ugyan mintha hullámvasúton üldögélne az utóbbi időben (egyszer fent – Az utolsó műszak, egyszer lent – Szabotázs), de az alapötlet, miszerint rendőrök helyett második világháborús katonák klausztrofób kínjait kellene végigélnünk, kétségtelenül jól hangzik. És jól is működik – úgy a Harag kétharmadáig.

Az expozíció ugyanis zseniális: kihalt tájat pásztáz lomhán a kamera, feltűnik egy lovas, majd az  élettelen romok közül hirtelen előugrik valaki, hogy rajtaüssön. Vérrel vegyült sár mindenütt, lerombolt települések, nyomasztó szürkeség (napsütést sohasem látunk a filmben), merevvé görcsösült végtagok, kifejezéstelen, élőhalott arcok, monoton gépzúgás. A normandiai partraszállás már lezajlott, dicsőséges következményei még sehol: a németek itt-ott lecsapnak, ellentámadnak, egyszóval nem hajlandók megadni magukat. Folyamatos vérfürdőben kell tehát városról városra haladni Collier (Brad Pitt) tankos osztagának, csakúgy, mint a melléjük beosztott századnak. S a háború ölőgépeket kíván.

Nincs is ezzel semmi baj, Ayer szándéka valószínűleg a háború embertelenségének bemutatása lehetett, “hősei” pedig valóban emberbőrbe bújt állatok, akiket csupán egy-egy laza ecsetvonás különböztet meg egymástól. Az igazi kontraszt Norman (Logan Lerman), aki érző lelkű írnokként keveredik a fedélzetre. Meg is kapja az első percben a képébe: “ha engedelmeskedsz, túléled, de közben férfivá kell érned.” ez persze így nincs kimondva, s a film kezdeti ereje az aprólékos realizmuson túl épp ebben rejlik. Frappáns dialógusok röpködnek, a forgatókönyv ésszel tekeredik egyre följebb, hogy szorításában immár alig kapjunk levegőt, az akciójelenetek pedig kitűnőek. Színészeinkre sincs panasz: Pitt kissé unottan hozza, amit kell, Jon Bernthal igazi vadállat, Lerman megriadt zöldfülű, Michael Peña mókamester, és még Shia LaBeouf is (nem tévedés!) kiváló. A baj az, hogy ez egy idő után nem elég, ha a karakterek döntései nincsenek kellőképpen megalapozva. Bátor dolog a teljes kiégettséggel indítani, de nehéz megszeretni szereplőinket, főleg ha erre az ürességre épül később valamiféle fordulat.

A Haragban márpedig ez történik: a film kétharmadig kitűnő, aztán jó, végül azonban menthetetlenül aknára fut, akárcsak Collier csapatának Sherman tankja. A realitás észrevétlenül feloldódik, a szikárság pátoszba fordul, a szereplők pedig elkezdenek kimondani olyan dolgokat, amik egyáltalán nem következnek az előzőekben felépítettekből, sokkal inkább az álomgyári forgatókönyv-generátor ajánlásaiból. Hisz a nácit jó amerikai módjára utálni kell, az évek óta összezárt bajtársak még egy utolsó vallomást tesznek kiszenvedésük előtt, az ifjú padawan pedig jól megtanulja a leckét. Apropó, Star Wars: elmagyarázná nekem valaki, hogy a foszfórozott lövedékek miért vörös = német, zöld = amerikai leosztásban röpködnek végig? Komolyan, vártam már a kék feltűnését…

Lehetett volna a Harag az új évezred definitív háborús filmje, mert ehhez minden megvan benne: távolságtartás, rögrealizmus, elegáns kivitelezés. Hogy mindez mennyire így van, mutatja a filmközepi reggelizős jelenet, melynek során egyetlen puskalövés sem dördül, mégis reszketve szorítjuk a karfát attól félve, mi történik a következő másodpercben. Ez a tébolyító bizonytalanság szinte végig ott lebeg a film felett, és az is lehet, hogy végül mindennek úgy kell lennie, ahogy lett: az él túl, aki még emlékszik, milyen volt a világ háború nélkül. A többinek pusztulnia kell. Kegyetlen, de következetes konklúzió lenne. Ayer sajnos feladja a film kétharmadánál.