6

A passió (2004)

írta Nikodémus

2014-04-a-passio-01

Különös élmény tíz év távolából újranézni Mel Gibson annak idején nagy felhajtást és még nagyobb bevételt produkáló filmjét. A passió körüli hírverés elcsitulásával immár sokkal tisztábban látszik annak két fontos jellemzője: a tudatos sokkolás szándéka, valamint kifejezetten keresztény, mi több, katolikus mondanivalója.

2014-04-a-passio-02a

Botrány a maga idejében persze volt bőven, melyeket az idő jórészt semlegesített, mindkét irányban (azoknak, akik antiszemitizmust kiáltottak, ott van Máté evangéliuma, azokra pedig, akik idealizálni igyekeztek Mel Gibson vallásosságát, szintén rácáfolt a valóság). S úgy tűnik, Gibson rendezőként ebben a filmben vélte elérni életműve csúcsát: korábbi rendezéseinek egy-egy momentuma már előkészíti a Jézus-történetet, A passió után pedig csupán egyetlen filmet rendezett, a teljesen technika-orientált, zavaros üzenetű Apocalyptót. Gyorsan fel is hagyott a rendezéssel, és színészi karrierje is valamiképp pályatársáét, Mickey Rourke-ét idézi: középszerbe süppedt színészekként számtalanszor próbáltak visszatérni az A-kategóriás státuszba, ám ez egy hangsúlyos kivételtől eltekintve (Rourke: A pankrátor, Gibson: A hódkóros) látványos kudarcba fulladt. Magáról a film forgatásáról is keringenek legendák (villámcsapás, megtérések, stb.), ám ezek szintén elhalványultak a kész mű időbeli távolodásával.

2014-04-a-passio-03

A brutalitás ellenben nagyon is él: A passió még ma is gyomorszájon vágóan durva film (kiemelkedően pedig a korbácsolás-jelenet). Ez sokakat elidegenít, még edzett horror-rajongókat is, melynek az lehet az oka, hogy a válogatott kínzásokat elszenvedő ember szinte tökéletesen passzív, az ellenállás legkisebb jelét sem látjuk rajta. Ez a momentum megszázszorozza a brutalitást. Pedig Gibson a hiedelmekkel ellentétben stilizálja az erőszakot, csak nem Tarantino-módra, parodisztikusan, hanem a keresztény képzőművészet hagyományainak megfelelően, a szenvedés szemlélését elősegítendő. Egyes fénybeállítások Caravaggióra utalnak, a sebzett hús és vér megmutatása pedig Grünewald és Dürer bizonyos Krisztus-ábrázolásaival rokon. Mindennek célja a film keresztény művészetbe való beágyazásának szándéka mellett az, hogy a gyanútlan nézőt kibillentse komfortérzetéből: túlságosan hozzá vagyunk szokva a szóban és képben történő vég nélküli eufemizáláshoz, és szemérmesen (avagy hárítva) fordulunk el a szenvedés nyílt ábrázolásától. Gibson nekünk, a “leütötte-feldarabolta-elásta”-tévéhíradókon érzéketlenné keményedett generációnak szól ki: nézd, mit mutatok neked, ez nem abszurd, nem vicces, ez tragikus! Főleg az imént említett érzelmi/lelki többletteherrel súlyosbítva. Indokolatlan erőszak így is akad a filmben, de nem az elhíresült korbácsolás, amely iszonytató, de szükséges. Inkább a keresztre feszítés kartörése, a szögek beverése és az a bizonyos holló.

2014-04-a-passio-04

Innen, ebből a nézőpontból tudjuk megérteni A passió erőszak-ábrázolásának további fontos összetevőjét. Rendezőnk a film elején kiírja: “A mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást.” (Iz 53,5) Minden további gyötrődés, seb, korbácsütés és kín ennek a mondatnak a nézőpontjából értendő. S ez elkerülhetetlenül határvonalat húz hívő és nem-hívő befogadó közé. S innen, e Krisztus előtt 600-700 évvel leírt próféciának fényében értelmeződik minden flashback is, mely a szenvedés vériszamos képei közé ékelődik. Hiszen a hit Jézusa nem csupán szép dolgokat mondogató erkölcs-tanító volt, hanem épp most, ezekben a pillanatokban teljesíti be küldetését.

2014-04-a-passio-05

S néhány apró momentum még, mely jelzi, hogy Gibson nem egyszerűen a pőre evangélium szerint, hanem határozottan a keresztény hagyomány szemléletében vitte filmre a passiót: 1. A Getszemáni-kertben történő kísértési jelenet során előkerül egy kígyó, mely a Pál apostol által később megírt Ádám-Jézus párhuzamot húzza alá. 2. A sátán mindvégig meghatározhatatlan nemű, természetellenes androgünként jelenik meg, több esetben torz ábrázatú csecsemővel a karján – mindez az isteni szeretetközösség elkorcsosult változata. 3. Mária és Mária Magdolna (s néhányszor a szeretett tanítvány, János) fényképezési beállításainak ikonszerű kompozíciója, mely sokszor ellenpontot képez (pl. a keresztút során) az előbbi sátáni figurával. 4. Az Atya könnycseppje a kereszthalál pillanatában, mely János evangéliumának teológiai alapvetésére (“Én és az Atya egy vagyunk” – mondja Jézus Jánosnál) utal. 5. Kiemelt jelentőségű még a vér szerepe, de nem az erőszak, hanem az áldozat, pontosabban a későbbi Eucharisztia szimbólumaként: a korbácsolás után az asszonyok feltörlik a drága vért; a kereszthalál után a holt mellkasba döfő lándzsa nem pusztán néhány csepp, hanem egy egész sugárnyi vért és vizet ont (ennek megtisztító erejére és az isteni irgalmasság hangsúlyozására később külön lelkiségi mozgalom alakult). Mindezt már csak fűszerezi a helytartó visszafogott vívódása, Veronika kendője, a Júdás-szál kiemelése és a kiszolgáltatott, véres emberroncs egy-egy lélekbe hatoló tekintete.

2014-04-a-passio-06

A passió mindezzel együtt archetipikus karakterekkel, meglehetősen “hollywoodiatlan”  dramaturgiával és sokkoló brutalitással dolgozik, ám ez alapvetően a hozott anyag sajátja, Mel Gibson pedig hű akart lenni ahhoz a történethez, ami alapjaiban határozta meg a kétezer éves európai kultúra arcát. Mégis, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Gibson passiója – miközben nem tud és nem is akar két szólamban beszélni – gyökeresen mást mond hívőnek és nem-hívőnek. Vagyis megosztó, ahogy manapság a politikai korrektség felkent szószólói hangoztatják. S ha már paradoxonokban beszélünk: A passió ügyetlen, de katarzist okozó film. S nem kiváló, inkább fontos. Műfajában talán a legfontosabb.

Az íráshoz felhasználtam ezt a forrást.

6 komment

  1. Én is a napokban néztem újra, hátha… de nekem továbbra is csak egy hatásvadász gusztustalan erőszakpornó, vallási köntösbe bújtatva. Egy beteg elme produktuma ez a film. Gibson, bigott vallási őrületét tükrözi az aprólékos részletességgel bemutatott brutális erőszak, és semmi köze Jézus és a biblia üzenetéhez, bármit is próbálnak utólag belemagyarázni páran.
    Ami meg az antiszemitizmus vádját illeti, nem vagyok zsidó, és különösen érzékeny sem vagyok a témára, nem érdekel különösebben, de még nekem is feltűnt a film erős antiszemita üzenete.

  2. Nyílméregbéka: +1
    Egy öncélúan gusztustalan, aberrált, perverz (és kurva unalmas) kínzós “horror”, amit csak a szélesebb körű eladhatóság kedvéért építettek a biblia köré. Szánalmas, hatásvadász fos, a filmművészet csődje. 1/10, egyik legrosszabb film, amit valaha láttam.

  3. Hát….én is nemrég néztem újra….

    Megosztónak megosztó, de tény..21. századi filmes eszközökkel mutatta be a szenvedéstörténetet, egy olyan generációnak (is) akik már tizenhárom évesen Fűrészt néznek…..

    Nem zseniális, de fontos alkotás.

  4. Mel Gibson jó rendező, legalábbis úgy vélem, hogy Az arc nélküli emberrel bizonyított, a Rettenthetetlennel pedig mindenkivel elfogadtatta, hogy tud a kamera másik oldalán lenni.
    Hogy jó film-e? Igen az, úgy tudta bemutatni a jól ismert történetet, hogy egy percre sem válik unalmassá és igen, néhány helyen megbotránkoztató, a korbácsolás pedig eléggé túlzó.

    • Az említett két film nagyon jó volt, és valóban megmutatta, hogy tud rendezni, de aztán megbuggyant. A Passiónál még csak gyanakodtam, de az Apocalypto ezt már alá is támasztotta, ez az ember megmakkant valamitől.
      Szerintem nem jó film, de hatásos, elfogadom ha valakinek ez bejön, de szerintem felszínes, semmi újat, semmi pluszt nem tesz a “jól ismert törtenethez” csak a hatásvadász brutalitást.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *