Isteni műszak (2013)

írta Nikodémus

Bodzsár Márknak majdnem sikerült. Andy Wajna Nagy Magyar Filmszanálás című műveletéről jókat lehetne vitatkozni, de az kétségtelen, hogy az új rendszer első fecskéit kiemelt figyelemmel követte mindenki, akit egy kicsit is érdekel a magyar film ügye. Az Isteni műszak ennek áldozata, pedig jól indul. Piszkosul jól.

Magyarország, 1992: eastern vadkapitalizmus, kényszervállalkozó kisemberek, olajszőkítés, spontán privatizáció – és persze a szocializmusból visszamaradt, egyszerre pazarló és éhenkórász magyar egészségügy. Ennek megalvadt struktúrájába illeszkedik be Milán (Ötvös András), miután a kezdődő boszniai háború elől átszökött a zöld határon. A barátnő viszont ápoló egy szarajevói kórházban, és mindenképp ki kell menteni. Milánnak nagyon kell a pénz, így némi rúgkapálózás után beáll egy éjszakai műszakos mentőscsapatba, amely Dr. Fék (Rába Roland) vezetésével amolyan poszt-szoci orvos-cowboyosdit játszik. Zseniális alapszitu, ami magába sűríti a kilencvenes évek összes szürrealitását. Folytatódik tehát a halálkufárkodás, a biznisz jól fizet egészen addig, míg egy fatális véletlen fel nem borít mindent. Körülbelül eddig működik a film, a játékidő feléig. Csibészes felütés, kitűnő hangulatteremtés, feszes tempó, ütős benyögések. Bodzsár láthatóan odavan Tarantinóért, Guy Ritchie-ért és Coenékért, és hatásuk – nagyjából ebben a sorrendben – meg is látszik a filmen. Műfajcsavargatás, fekete humor, morbid poénok – a tűzijátéknak köszönhetően a film kétharmadáig észre sem vesszük, hogy valódi figurák helyett paródiákat, igazi dilemmák helyett hollywoodi közhelyparádét látunk. A rendező lassan ráun saját témájára, és a háttérfestés híján, groteszk látlelet helyett a film egy sokszor látott, buta Tarantino-abszurdba fúl.

Pedig a színészeken nem múlik: Rába Roland zseniális a cinikus, de melegszívű doki szerepében, Ötvös András nem mindenhol találja ugyan el a kívánatos intenzitást, ám ígéretes, Keresztes Tamás viccesen hozza a súlyosan függő, frusztrált mentősofőrt. Zsótér Sándor borzasztó modorosan indít, aztán megszokjuk, Nagy Zsolt rövid jelenésében simán ellopja a showt, Pálos Hanna pedig olyan rémisztő lepattant morfinistaként, hogy majdnem horrorba fordítja az egészet. Hozzá kötődik a film egyébként legjobb jelenetsora is: amikor a banda másodszor találkozik vele egy metróaluljáróban, valami eszelős morbiditással keveredik karácsony este, Mágenheim doki a Szomszédokból, a kínai étterem, egy szamuráj- (valójában nindzsa-)kard és Bach Airje. Ha másért nem is, ezért a friss pillanatért érdemes volt kivárni Bodzsár Márk első nagyjátékfilmjének elkészültét. A többi sajnos gyorsan széthullik: a zenék unalmassá válnak, a fordulatok erőltetetten csikorognak, a poénosnak szánt egysorosok pedig megfakulnak, mire az eredetileg tervezett odüsszeia rákjárásban ugyan, de mégiscsak megvalósul.

Elsőfilmnek nem rossz az Isteni műszak, ám a rendező arányérzékének megbocsátható megingásán túl épp azon elemében vérzik el, amit az új filmfinanszírozási rendszer kiemelt szempontként kezel: a forgatókönyvön. Bodzsár Márk filmje figyelemre méltó próbálkozás, csak épp nincs szerencséje: tíz évvel a Kontroll után, hatalmas várakozások közé érkezett.