Stalingrad (2013)

A sztálingrádi csata a történelem egyik legvéresebb, legkegyetlenebb, legkeményebb ütközete volt, amit nem túlzás, ha mészárszéknek jellemezzük. Egy irgalmatlanul nagy hentesüzemnek. Két diktátor serege küzdött egymással, nem igazán minden egyes talpalatnyi földért, hanem emeletről emeletre, szobáról szobára folyt az öldöklő küzdelem. Az orosz filmiparban néhányan úgy gondolhatták, hogy most meg kellene már mutatniuk, hogy ők is tudnak kiemelkedő művet készíteni erről az összecsapásról, hiszen leginkább Az ellenség a kapuknál, illetve az 1993-as német Stalingrad ugrott be az embereknek. És ez nem mehet így tovább! Nos, maradjunk annyiban, hogy Fjodor Bondarcsuk rendezése nem fog hivatkozási alapként szolgálni a jövőben.

A történet nagy részében néhány orosz katona egy házban tartja magát, míg a németek parancsnoka étkezőasztala mellől folyamatosan azt akarja, hogy a számára nagy csalódást okozó tisztje foglalja vissza az ellenség által bitorolt területet. Mivel az oroszok készítették a filmet, így nem maradhatott el a kötelező heroizálás. Még az elején látott rohamban Sztálin „fiai” úgy rohamoznak, mintha életre kelt démonok lennének. Se a pusztító tűz, se ezernyi golyó nem fogja őket. A szörnyű lángtengerből előrontó katonák láttán a németek is úgy gondolhatták, mintha a pokol kapui nyíltak volna meg. Az orosz nézők keble dagadhatott a büszkeségtől, ám hiába tűnik valóban pazar látványnak és hiába ugorhat be, hogy az embereket az hajthatta előre, hogy a Nagy Vezért elégedett legyen velük (vagy esetleg visszavonulás esetén egy golyót kapnak, mint az Ellenség a kapuknál alkotásban?) a rendező csöppet túllőtt a célon. Látványos és mutatós jelenet, de őszintén szólva ez az önfeláldozó akció bemutatása nem igazán hatásos.

Senki ne számítson arra, hogy a két fél rendszeresen egymásnak esik, akadnak valóban látványos „csetepaték”, ám a készítők arra is sok figyelmet fordítottak, hogy bemutassák mindkét oldalt. Láthatjuk, hogy az oroszok nem csinálnak maguk alá, a bemutatott kis csapat bátran állja a sarat, nem zilálódnak szét soraik a nehéz órákban és nem esnek kétségbe, hogy az ellenséges vonalak mögött ragadtak, sőt még egy orosz lánykát is befogadnak maguk közé.

A másik oldalon Khan karakterét domborítják ki, a náci tiszt nem felettese kedvence, érezhető az ellenszenv, ám a szócséplésen kívül komolyabb büntetésben nem részesül. Viszont a fogságában sínylődő szépséges Mashával szép lassan összemelegednek. Románcukra nincs jobb szó: röhejes és blőd. Akárhogy is nézzük, kapcsolatuk ábrázolása minden szinten megbukik. Szintén érdekes próbálkozás, hogy az ellenséget valamiképpen emberivé tegyék.

Bondarcsuk energiáját inkább az „akciójelenetekre” tartogatta, kézicsatán, ember ember elleni küzdelmeken kívül láthatunk tankokat és repülőgépeket is. Az alaposan megtépázott Sztálingrád is pompásan fest, de nem lehet panasz a szürkés képi világra sem, ebben a környezetben felettébb jól mutatnak vöröses narancssárgás lángnyelvek. 50 %-nál többet nem tudok rá adni.

imdb: 5,2