Jégvarázs (Frozen)

Közeledik a karácsony és az év végére elfáradt ember lassan sóvárogni kezd a fenyőfa illatára, a bejglire, arra, hogy a jó meleg szobában a családja körében legyen és az ablakon át gyönyörködjön a fehér, puha hullapelyhesben. Ilyenkor bármilyen téli, mikulásos, állatos zsé-kategóriás filmre lecsapunk a tévében főleg az ünnep hangulata miatt, hiszen mi is lehet jobb, mint ezredjére megnézni A Reszkessetek betörőket vagy a Jégkorszakot (úgysem kapcsolsz el, ne tagadd)? Nos, szaladj el a moziba, nevess egy jót a Disney legújabb egész estés 3D-s animációs filmjén, a Jégvarázson (Frozen, 2013), hogy valami újdonság is érjen, s elkönyvelhesd, ez az a mese, ami nemsokára kiüti Shreket a karácsonyi főműsoridőből.

A történet egy királyi testvérpárról, Annáról és Elsa hercegnőről szól, akik boldogan élik gondtalan gyerekkorukat mígnem egy tragédia folytán kénytelenek lesznek elválni egymástól. Elsa képes kezeivel bármit megfagyasztani, de sajnos eme különleges és annál veszélyesebb adottságát egyre kevésbé tudja kordában tartani. A balul elsült koronázási összejövetel után Elsa véletlenül megfagyasztja egész birodalmát, s hogy megóvja a szeretteit száműzi magát a lakatlan messziségbe. Anna és Kristoff – a falu jóravaló jégmetsző legénye – pedig felkerekednek, hogy felkutassák és lecsillapítsák a nővér haragját és emlékeztessék rá mi is az a megbékélés és szeretet.

Megmondom őszintén először eléggé húzódoztam attól, hogy egy ilyen hatos karikás, hercegnős, táncolós filmet nézzek moziban, gondoltam bár biztos aranyos lesz valószínűleg ezzel párhuzamosan kissé bugyuta is. Magamra erőszakolt immár pozitív hozzáállásomat a vetítést megelőző előzetesek megfakították, mert bárgyúbbnál bárgyúbb állatos mesék sorakoztak egymás után, olyan képi világgal és sztorival, mint az elvetemült gyerekcsatornákon futó “csodálatos” Barbie – kislányok torz példaképe – kalandjai, vagy a megszentségtelenített Garfield széria. A filmet felvezető Mickey egeres 3D célirányos kisfilm tulajdonképpen nagyon aranyos és retro volt, de mi a fapados verzióra váltottunk jegyet így a fullos élményt tulajdonképpen buktuk. Már a film elején világossá válik, hogy a Disney mennyire kitett magáért animáció terén.  Egy téli témájú mesénél természetesen eléggé lehúzó lenne, ha a jeges környezetet amit másfél órán keresztül bámulunk középszerűen sikerült volna kivitelezni, ennyi erővel az üres vásznat is nézhetnénk, de szerencsére itt erről szó sincs. Úgy is fogalmazhatnék, hogy ezer arcát mutatja felénk az átlátszó, csillogó, színes, reccsenő, olvadó, irgalmatlanul hideg és mégis játékosan csúszós jég.

Elég hamar szembetűnhet, hogy szereplők kifejezetten hasonlítanak az Aranyhaj és a nagy gubanc figuráira, sőt azt is meg merném kockáztatni, hogy Rapunzel természetét egy az egyben vette át Anna karaktere minden tisztaságával, naivitásával és talpraesettségével együtt. Természetesen nem maradhatott el Disneyéknél a vicces útitársak, kedves, bohókás csatlósok bevonása sem a kalandokba, ezúttal Sven, a kutyusos személyiségű szarvas, (mint Maximus, a ló az Aranyhajból) és Olaf, a javíthatatlanul optimista nyárkedvelő hóember szórakoztat minket, kinek hóagya egy darab üres A4-es lap egyszerűségével vetekszik. (Olaf azóta is nagy favorit nálam. Zsák a foltját.) A humor, ami ezekből a kedves szereplőkből árad viszont annyira jól időzített és magával ragadó, hogy a terem aminek 98 százaléka felnőtt nézőkből állt folyamatosan hangos volt a nevetéstől.

Voltak dologok viszont amiket nem tudtam kezdetben hová tenni. Az egyik, hogy az elején nem volt világos kinek a történetét fogjuk figyelemmel kísérni, ki lesz a központi figura, kiért kell izgulni. Anna számomra túl naív volt, Elsa pedig túl hűvös, mint egy jégcsap – csak, hogy stílusos legyek. Később persze rájöttem, hogy ez igazából újítás a Disney háza táján, olyan formabontás féle csakúgy mint a női szerepek megjelenítésében, ahol végre a lady-királykisasszony-hercegnő élete és boldogsága nem a férfiaktól függ, hanem azt mondja, hogy: elég! Önállósodik és elköltözik a saját maga épített palotájába, egyedül járja az útját. (Persze lehet ezt boncolgatni, hogy ebben az elszeparáltságban valóban megtalálta-e a boldogságot de ne menjünk most ennyire bele.) A másik, ami mellbevágott, hogy (figyelem, kapaszkodjatok, de ne meneküljetek) a Jégvarázsban bizony énekelnek. Nem hosszan, de gyakran. Ó, igen a mostoha sorsú dalbetétek, amik hallatán pánikolva/unott fejjel automatikusan a távirányító utáni kapkodunk, végső soron kellemesre sikerültek, bár bele lehet kötni imitt-amott a fordításba, jó hangú szinkronszínészeink átvészelhetővé, sőt helyenként igen élvezhetővé tették ezeket a részeket. Többeknek talán a „csodás” befejezés kicsi túl édes lesz de családi film révén persze nem várhattunk mást.

Számomra még midig az a legnagyobb siker, ha a szórakozás mellett tanulsága is van egy ilyesfajta mesének felnőttek és gyerekek részére egyaránt (röviden: megnyugtat a tudat, hogy a jövő generációja kevésbé lesz defektes), s ebből a szempontból elégedett vagyok, mert az önmagunk elfogadása, megbocsátás, a testvéri szeretet, mind-mind csupa nagybetűs szavak, róluk mindig érdemes beszélni, felidézni és felépíteni egy egész történetet köréjük.

Ajánlom tehát újra eme kis szösszenetet karácsonyra vidám hangolónak, a család apraja-nagyja rajongani fog érte.

Értékelés: 80%

Imdb: 8.1

Rottentomatoes: 89%