Django Unchained (Django elszabadul)

Real013  nagy kedvelője Quentin Tarantino munkásságának, de szerintem ez látszik az alábbi közel 4 oldalas Django elszabadul elemzésből. Köszönet, hogy megírta és elküldte.

django

Imádom Tarantinót. Szerettem már akkor, amikor a Kill Bill két részének köszönhetően mélyebbre ástam magam a filmvilág dzsungelében és rajongok érte most is, amikor szerzői jegyeinek körébe belépett a történelmi sebek, frusztrációk bemutatásának, felülírásának különösen szórakoztató módon való prezentálása is. Az Inglourious Basterds a náciknak és a holokausztnak „csapott oda”, merész módon és mégis teljesen vállalhatóan. Miközben a film sokszor totálisan őrültnek láttatta a németeket és a náciölő osztagot is, Tarantino nem félt pozitív karaktert sem írni a két oldalra: elég csak arra gondolni, hogy szerencsétlen újdonsült apuka, Wilhelm közlegény mennyire pórul járt, igazságtalanul. Bővebb gondolataimat a Basterdsről erre a linkre kattintva olvashatjátok el, s talán érdemes is lenne, ha régen láttátok, vagy nem emlékeztek a filmre, ugyanis a Django Unchained és Q.T. előző mozija egy tőről fakad, s így leginkább ezt a két alkotást összehasonlítva fogok értekezni a friss spagettiwestern- blaxploitation darabról. Ebben a filmben a fekete rabszolgatartás kerül a fókuszba, hogy aztán a főhős jól odacsapjon az elnyomó fehéreknek. Nem véletlen az az Unchained a címben…

Fontos megjegyeznem, hogy SPOILER-es leszek! Mielőtt belekezdenék a film konkrétabb elemzésébe, talán nem árt egy kis filmtörténelmi áttekintő a két fő irányzatról, amelynek hatása erőteljesen érződik a Django Unchained-en. Részletek következnek a szakdolgozatomból, először az olasz westernekről: 1960 után az amerikaiak az érdeklődés hiánya miatt befejezték szandálos-kardosfilmjeik gyártását Olaszországban, s így munkaerő szabadult fel a megfelelő eszközparkkal. Amerikában a western is ekkor került válságba, sokkal kevesebb készült, mint korábban. Németországban a May regények adaptációit kezdték gyártani, s mikor Az Ezüst-tó kincse című film nagy siker lett, tucatnyi western készült olasz, spanyol, francia és osztrák koprodukciós részvétellel. A németek kitartottak a May adaptációk mellett a következő években, az álnevek mögé bújt olaszok azonban hamar belefáradni látszottak az amerikai sablonok ismételgetésébe. Ekkor jött Sergio Leone, és egy film, az Egy maréknyi dollárért, aminek története Akira Kurosawa A testőr című filmjét vette alapul: egy idegen érkezik egy határvidéki kisvárosba, amelyet két rivális banda tesz szinte lakhatatlanná. A Clint Eastwood által játszott hős kijátssza egymás ellen a bandákat, s azok megölik egymást. S ha már megemlítettem az Amerikából importált színészt, aki később remek rendezővé érett: ő a karakterének főbb jellemvonásait az amerikai westernekből kölcsönözte, de emellett több klasszikus és ponyvahős vonása is felfedezhető rajta. A desperado (csavargó) figura, tipikus westernhős éppen Leone Dollár-trilógiájában nyerte el főbb jegyeit, Eastwood személyére és kvalitásaira építve. Az Egy maréknyi dollárért ereje abban rejlett, hogy a nézők a látvány, a ritmus az érzelmek és erőszak egy olyan elegyét figyelhették meg, amelyet addig soha, s ez nagyon tetszett nekik. Leone a klasszikus western szabályokat kifordította. Nem volt egyértelmű, ki a jó és ki a rossz. Hőse nem az igazságért, hanem pénzért szállt szembe a gonoszokkal, a gesztusok harsányak voltak, az erőszak megtolakodó és erőteljes. Az Egy maréknyi dollárért hatalmas siker volt, és életet lehelt az olasz westerngyártásba is. 1964 és 1975 között 398 ilyen film készült, 1968-ban összesen hetvenkettő. Az olasz western különlegessége, hogy ha a receptek variálásából született valami sikeres, akkor jöttek az utánzatok, s nem csak a cselekmény tekintetében, még a címeket is lopták. Corbucci Django című filmje után tucatnyi másik használta ezt a nevet (most éppen Tarantino új dobása is), de még csak ilyen nevű szereplő sem tűnt fel bennük. „A spagetti”, vagy „makaróni” jelző eredetileg az amerikaiak lenézését volt hivatott kifejezni az olasz western iránt, ma már azonban nincs meg ez a negatív kicsengés ezekben a szavakban. Sergio Leone 1965-ben elkészítette a Pár dollárral többért című filmet, amelyben a bosszúvágyat, mint motiváló erőt hozta be a képbe, illetve a flashbackek sorozatát, ami végül visszatérő stíluselemmé vált a spagetti westernekben. Egy másik újítás volt a főszereplők párba állítása, ami bővítette a lehetőségeket. Leone 1966-ban megcsinálta A Jó, a Rossz és a csúf című filmet, majd 1968-ban a spagetti westernek talán legnagyobb klasszikusának számító Volt egyszer egy Vadnyugatot. Ekkora már a háromszázat is meghaladta a spagetti westernek száma, és feltűntek a parodisztikus hangvételű művek, amelynek legnagyobb sztárjai Mario Girotti (Terence Hill) és Carlo Petersoli (Bud Spencer) lettek. A közönség szerette ezt az irányvonalat, maga Leone is engedte, hogy több humor legyen következő filmjében. Az igazi spagetti western ezek után már csak egy-egy filmben folytatódott, ilyen volt pl. az 1976-os, vérbő Keoma.Az olasz western nem múlt el nyomtalanul: hatása érezhető a rendező Clint Eastwood alkotásain, valamint Peckinpah késői westernjein és természetesen Tarantino filmjein is.

 

S hogy mi is röviden a blaxploitation?A feketéket kiaknázó filmek gyűjtőneve. A hetvenes években tömve voltak a mozik ilyen jellegű alkotásokkal, az évtizedben több mint kétszáz blaxploitation filmet forgattak, amelyek bemutattak egy új, akcióhősként funkcionáló fekete karaktert. Hogy ennek miértjét megértsük, érdemes egy kicsit kitérni a politikai helyzetre. A hatvanas években Martin Luther King erőszakmentes polgárjogi mozgalmat hirdetett, így a fekete karakterek az elsővonalbeli amerikai filmekben kerülték az erőszakos cselekedeteket. Mivel azonban a mozgalom által kiharcolt jogok még nem jelentettek megoldást a feketéket érintő gazdasági és társadalmi problémákra, a fekete emberek megosztottak lettek az erőszakmentes mozgalom és a Malcolm X képviselte szeparatizmus között. A fekete közönség saját hősöket akart, és nem csak erkölcsi értelemben. Olyan akcióhősöket szerettek volna látni, akik megmutatják a fehéreknek, milyen az, amikor a fegyver fekete kézben van. Az amerikai filmipar pedig itt is megmutatta, hogyan képes aktuális társadalmi problémákra reflektálva pénzt csinálni. 1969 és 1974 között körülbelül hatvan akciófilm készült fekete színészekkel, amelyek gettókban játszódnak. A legismertebb blaxploitation film címére valószínűleg a Shaft című 1971-es Gordon Parks film a legesélyesebb, amely két folytatást és egy 2000-ben bemutatott feldolgozást is megért. A magánnyomozós témában készült film egy igazi kultuszkaraktert adott a világnak a főszereplő Shaft személyében. Richard Roundtree telitalálat volt a gettó szabályai és a fehér rend között ügyesen egyensúlyozó magánnyomozó szerepére, aki természetesen ellenállhatatlanul vonzó a nők számára, és nincs férfi, aki le tudná győzni. A blaxploitation komolyabb filmjei ügyesen mutatták be a fekete és fehér társadalom ellentéteit, a gettók és kertes házak közötti ellentétet. A feketéknek a legtöbbször valamilyen cipőpucoló, taxis, utcaseprő munka jut ezekben a filmekben, csak a főbb szereplők kapnak jobb állást, de nekik is el kell fogadniuk a fehérek diktálta szabályokat. Később megjelentek a női főhőssel rendelkező blaxploitationok, amelyekben a női főhős szembe mer, szembe tud szállni az alvilággal és a férfiakkal is. Tarantino imádja Pam Grier színésznő filmjeit, a blaxploitation női főhősei pedig legitimálták a női akcióhősöket a mozikban. Az aranykor után, a hetvenes évek végére a blaxploitation filmek elvesztették eredetiségüket és a műfajt végleg beszippantotta Hollywood. Jóval később, a nyolcvanas években feltörtek olyan színészek, akik a fekete és a fehér bőrszínű közönséget is vonzották, de a fekete környezet egy időre eltűnt az amerikai mozifilmekből, hogy aztán a New Jack Cinema keretein belül, Spike Lee vagy éppen John Singleton alkotásaiban egy új megközelítésben térjen vissza ez a közeg a filmvászonra.

 

Azt hiszem ez utóbbi irányzattal nem kell különösebben túlmagyarázni a párhuzamokat: a történet elején Django egyszerű rabszolga, aki a fehérek diktálta szabályok szerint él, majd az események során fellázad, elszabadul (Kill white folks, and they pay you for it? What’s not to like?) és a kettévágott finálé második felében szinte már megalázóan egyszerű módon csinálja ki elnyomóit. S ha már a film végét megemlítettem: másodjára sokkal jobban működik az a megoldása Tarantinónak, hogy Django nem egy bombasztikus fegyverpárbajban intézi el a Candie-birtok lakóit. Hiszen gondoljunk bele! Egészen addig a pontig, míg Dr. King Schultz meg nem öli Monsieur Candie-t, s ezzel tulajdonképpen saját magát is, Django az ő szabályai szerint él, a kirobbanó fegyverharcban meg az ő „hibáját” próbálja megoldani, illetve túlélni. Viszont amikor az események szerencsés alakulása során bekerül a bányába tartó kalitkába, akkor…. Akkor előbb észben, beszédben, majd erőben múlja felül a fehéreket. Ott látjuk teljes pompájában, mivé vált Shultz értő kezei alatt. A leggyorsabb fegyver az övé délen… A karakter kiteljesedett, utat vágott magának a világban.

A Spagettiwestern megjelölés már kicsit más lapra tartozik. Egyfelől ez a film Tarantino szerint is „southern”, tehát délen játszódik elsősorban. Másfelől pedig 1858-ban járunk a történet elején, s később is csak kb. egy évvel utána, a klasszikus westernfilmek pedig az amerikai polgárháború után játszódnak. Kisebb csavarokat tehát már itt elhelyezett Q.T. a felállásban, s szerintem a karakterek öltözetei, az egész környezet sokkal kevésbé mocskos, mint ami egy olasz westernben megszokott, illetve dumából is sokkal több van itt, de ez nem meglepő: Tarantinóról beszélünk… Ennek ellenére persze nem mondom azt, hogy ez nem western, és kevés köze van az „italo” megjelöléshez, hiszen a műfaji jegyek igencsak nagy része el van helyezve benne, elég csak a flashbackekre, a karakterekre, a kirobbanó, véres erőszakra, a hirtelen zoomolásokra vagy Morricone és a többiek zenéjére gondolni. (Persze a válogatás elég vegyes, hiszen gengszterrap is szól a jelenetek alatt…) Épp csak figyelni kell azokra a bizonyos kis különbségekre, amelyek meghatározták Q.T. pályáját az elmúlt húsz évben.

Jó dolog persze az is, ha nem csak irányzatokat, hanem pár filmet is meg tud említeni az ember, ha Tarantino mozi kerül szóba, hiszen minden darabjának szövetében el van helyezve jó pár utalás korábbi művekre: rögtön a címből ki lehet találni, hogy a már említett Django című film, Sergio Corbucci 1966-os remeke hatással volt a rendezőre. Árpád-vezérünk, Franco Nero kapott is egy remekbe szabott cameo-t… Szintén fontos alapkő lehetett az Il Grande Silenzio című film két évvel későbbről, megintcsak Corbucci dirigálásában, valamint a Mandingo című 1975-ös mozi. Bizonyos elemek hasonlóságokat mutatnak a Blazing Saddles című, 74′-es filmmel is, amely tele van önreflexióval, kikacsintós (és egyéb) poénokkal, és persze a főhős is színes bőrű. Végül megemlíteném a Boss Nigger blaxploitation darabot is, amelyben Fred Williamson „rak rendet” egy kisvárosban, ahova nem mellesleg fejvadászként érkezik. Én magam az említett filmek közül csak a Django-t és a Blazing Saddles-t láttam eddig, így bővebben nem írnék ezekről, de olvastam remek cikkeket a témában, ezeket megtaláljátok a címekre kattintva! (A Blazing-Boss Nigger duóról csak adatlapot és leírást „mellékeltem”!) S persze fontos elmondani, hogy ezzel a válogatással korántsem fedtem le az inspirációul szolgáló művek sorát, magam is tudnék még írni azt hiszem párat, de talán úgy a legjobb, ha az ember maga fedezi fel a kisebb-nagyobb utalásokat. Mindenesetre az idézetgyűjtemény és az önreflexió ebből a Tarantino filmből sem hiányzik.

 

Sokszor, amikor szóba került a Django Unchained, az is felmerült, hogy a film egy trilógia része lenne, amelyben „Quentin papa” a történelem néhány sötét fejezetére koncentrálva készítene mozit, s talán itt is az idő, hogy a bevezetőben említett Basterds-ös párhuzamokra, közös vonásokra kitérjek. A téma ott is és itt is a rasszizmus, az elnyomás, a kirekesztés, a gyűlölet. Míg Tarantino ott a nácikat pofozta fel keményen, itt a rabszolgatartók kapják meg a magukét. S bár itt-ott hallom, hogy a Brigantyk merészebb film volt, egy valamiről ne feledkezzünk el: ott elsősorban (!) európai problémáról volt szó, míg az Unchained-ben a rendező már a saját portáján sepreget merészen, hazájának egy sötét korszakát állítja a középpontba. Teszi mindezt a giccs elkerülésével, könnyfakasztónak szánt jelenetek, a „fehér ember veregeti a vállát, hogy felszabadította a feketéket” hozzáállás nélkül. Megmondja bátran, amit gondol. S mielőtt azt mondaná bárki, hogy a „ fehér ember rossz, fekete ember jó” gondolkodásmód szerint van elkészítve a Django, nézzen csak bele a filmbe: a legszimpatikusabb karakter, aki a legfelvilágosultabban gondolkodik a rabszolgaságról, az egy európai, német ember, míg a legvisszataszítóbb egy fekete bőrű, aki saját társait ostorozza verbálisan és talpnyalója a fehéreknek. Persze megvan a középút is! Candie nővéréről például nem tudjuk meg pontosan, mekkora szerepe van a birtokon történtekben, de állandó, negédes vigyora és valószínűsíthető beleegyezése a rabszolgák kínzásába már éppen elegendő ok a halálra. A helyzet, hasonlóan a Basterdshez itt sem egyszerű és nem kétoldalú. Ott a Bear Jew, vagy éppen a briganttyk sem voltak szentek, sőt! A trükk az volt, hogy még így is velük szimpatizáltunk. Illetve velük és Shosannával is. Az Unchained-ben nem csak a fehérek kapják meg a magukét, nem csak az akkor jellemző rendszer. Kisebb kiszólásokban ugyan, de Tarantino odaszól a feketéknek is („Why don’t they just rise up and kill the whites?”- Magyarán miért hagyják magukat?). S lehet-e mégis kárhoztatni Tarantinót azért, mert filmjében véres elégtételt vesz a sérelmekért, történelmi sebekért? Aligha. Végül is, ez csak film, amibe belefér egy-két felülírt történelmi tény. Tegye fel a kezét, aki nem imádta Hitler szitává lövését a Basterds végén!

S most, hogy nagyjából tisztában vagyunk a kötelezőkkel, kritizáljunk egy kicsit, illetve helyezzük el a filmet a Tarantino életműben. Röviden a véleményem: Well Done, Mr. Tarantino! Amellett, hogy a Django Unchained logikus folytatása minden korábbi Tarantino filmnek, ami az esztétikát illeti, illetve QT szerzői jegyeit, a Basterdsnek is méltó párja a rasszizmus, kirekesztés, elnyomás témakörben. Gyorsan sorba rendezve: ütős párbeszédek, pipa! Filmes utalások, játékok, pipa! Egyedi erőszak-ábrázolás, pipa! Kivételes soundtrack, pipa! Bosszú-motívum, pipa!

Bővebben kifejtve: a párbeszédek érthető módon sokkal kevesebb popkulturális utalással bírnak, hiszen a korszakból adódóan nehéz filmekről beszélnie a szereplőknek, ugyanakkor az olyan monológok, mint Candie előadása a vacsoránál, a koponyával hasonlóan ütősek, mint a pofázás a Like a Virginről. 5-10 percnyi anyag valóban landolhatott volna a vágószoba padlóján, de annyi baj legyen, a további két és fél óra szórakoztatásért elnézhető, ha Q.T. itt-ott túlzottan is szerelmes önmagába, s az is, ha korábbi megoldásait, dramaturgiai fogásait használja fel újra itt-ott. Fontos persze az, hogy észrevegyük az újdonságokat is, pl. a Mester olyan komédia-jelenetet még nem nagyon írt, mint a zsákosok bénázása…

A filmes alapokról más esett szó, így érdemesebb a cameo-kat figyelni és pár easter egg-et felkutatni: ilyen a Crazy Craig Koons név (Craig Koons volt Vic Vega nevelőtisztje a Kutyaszorítóban című filmben, illetve ismerős lehet Koons százados is Ponyvaregényből), a Broomhilda von Shaft név ( egyértelmű utalás a híres Shaft nyomozóra), vagy éppen az olyan kis játék a nézővel, mint amikor Candie tortával kínálja Shultz-ot. Ez arra hasonlít, mint amikor Hans Landa egy krémes mellett faggatta Shosannát a Basterdsben, csak éppen itt mégsem kerül sor evésre. Biztos vagyok benne, hogy Tarantino itt direkt idéztette fel azt a jelenetet, és totálisan szándékos az is, hogy Shultz nem kér belőle…

Az erőszak mindig fontos volt a Tarantino-filmekben. A Kutyaszorítóban vagy a Ponyvaregény sikeresen elhitette a nézővel, hogy ultraerőszakos, pedig alig-alig hal meg bennük valaki, legalábbis bármelyik akciófilmhez képest. A Kill Billben erősen ironikus, stilizált volt a vér és az a leszakadó végtagok ábrázolása, míg a Brigantykban a fel-feltörő erőszak azért is volt annyira hatásos, mert ritkán jött elő, de akkor nyers volt és mellbevágó. A Django Unchained valahol félúton van a Ponyvaregény-féle reálisabb vonal és a Kill Bill ábrázolásmódja között. Fröcsög a vér, de nem túlzottan és az erőszak ugyanúgy hirtelen kezdődik és gyorsan ér véget, mint a Brigantykban. Ugyanakkor egy-két poén mindig oldja a vérengzés erejét most is, talán még jobban is, mint máskor.

A film alatt hallható zenék önmagukban és a film alatt is jól szólnak. Tarantino ezúttal használt csak a Django Unchained kedvéért írt zenéket is, szövegestül-mindenestül, s ez nem volt rá jellemző korábban. A merítés vegyes, raptől kezdve Morricone-ig minden van, szerintem semmiben nem marad el bármelyik másik Tarantino-soundtrack-től a felhozatal. Ellenben mintha egy árnyalatnyival gyengébb lenne a zenék felhasználása, beillesztése a filmbe, mint korábban…

Vannak azért olyan védjegyei is Q.T.-nek, amik nem szerepelnek a filmben, vagy kikoptak alkotásaiból az idő előrehaladtával. Most például jóval kevesebb a narratív trükközés, nincsen megkevert időrend, fejezetekre bontás vagy olyan trükkös húzás, mint a több szempontból is bemutatott táskacsere. A lineáris elbeszélést csak pár flashback töri meg és a hármas tagolódás is nagyon könnyedén megfigyelhető. Erős női karakter sincs ezúttal (Jackie Brown, a Menyasszony, a bosszúálló csaj különítmény és Shosanna után), Broomhilda inkább áldozat, akit hősének meg kell mentenie. ( Erre van a filmben egy találó Nibelung-párhuzam), s az olyan apróságok, mint a Trunk shot (amikor a kamera egy kocsi csomagtartójából néz fel a szereplő(k)re,) hiánya, vagy a mellékhelyiség szerepének visszaszorulása (Ha végiggondoljátok, a Kill Bill 2-ig bezárólag mindegyik Tarantino filmben fontos szerepe volt!) is feltűnő.

Színészi teljesítményekben elsőrangú a Django Unchained. Az Inglourios Basterds-et sok kritika érte, hogy csak Christoph Waltz és az ő Hans Landája erős, kidolgozott és lenyűgöző karakter. Itt egymás lábát tapossák a nagy alakítások, Samuel L. Jackson-é a leghálásabb negatív szerep, DiCaprio hosszú idő után végre újra megmutatja oroszlánkörmeit, Foxx pedig amikor kap teret, rögtön kibontakozik. A film Jolly Jokere valahol mégis megint Christoph Waltz és szerepe. Ugyan többen is megjegyezték, hogy ő Landa, csak ezúttal pozitív szerepben, ennél azért árnyaltabb a helyzet. Hans Landa egy „simulékony karakter volt”, egy olyan ember, aki csak és kizárólag a maga érdekeit nézte és azért helyezkedett bele szerepekbe. Mikor kellett kegyetlen, mikor kellett nyájas volt. Meg persze végtelenül okos, ravasz és több nyelven beszélt. Doctor Schultz viszont törődik a másikkal, szívén viseli a rabszolgák sorsát és felelősséget érez Django iránt. Beszél nyelveket, de nem nyílik lehetősége használni, s bár szerepekbe bújik, más indíttatásból. Waltz mimikája, gesztusai visszafogottabbak, szemében meg hidegség helyett élet van. Való igaz, hogy a szerep, amit hoz kissé Landa ellentéte, a kis(ebb-nagyobb) különbségeknek hála viszont előttem nem igazán rémlett fel a náci tiszt….

S hogy hol helyezkedik el az életműben a Django Unchained? Nehéz kérdés, két nézés után még nem igazán foglalnék állást. Ha lesz trilógia a témából, akkor majd úgyis meg kell vizsgálni a három filmet együtt, addig meg marad az a megállapítás, hogy Tarantino érettebb szemléletben, mint a Kill Bill idején volt, néhol visszafogottabb, kevésbé őrült, de saját bejáratott megoldásain még mindig képes annyit csavarni, hogy igazán szórakoztató és minőségi legyen a végeredmény. Az Unchained a Basterds testvérfilmje, hasonló hozzá és mégis más (a környezetnek, a narratívának, az apró twisteknek hála), egy érett rendező műve….

Aki persze még mindig van olyan őrült, hogy egy nyúlfarknyi szerepet magára osszon és egy dinamitkötegnek hála a film egyik legkacagtatóbb jelenetét szállítsa…

35 thoughts on “Django Unchained (Django elszabadul)

  1. tl dr; egy majdnem négy oldalas elemzés, aminek az első bekezdésében ez szerepel: ‘Nem véletlen az az Unchained a címben…’ no shit, sherlock :D

  2. Nagyon jó a cikk :)
    nagyon sok kikacsintás van a filmben, szerintem elsőre nem is vettem észre mindet, párat leírok én is, ha valaki talált még azokról szívesen olvasnék.
    Tom Savini alias Sex Machine az Alkonyattól Pirkadatig-ból, legendás effekt mester cameo szerepe.
    Zöe Bell a Halálbiztos egyik főszereplője az arcát kendővel takaró mindig baltával feszítős cameoja
    A kedvencem amikor Dr. Schultz megkéri az éppen Beethoven-t játszó nőt, hogy hagyja abba a zenélést mert éppen a korábban látott kínzás képei peregnek a fejében, szerintem ez utalás a Mechanikus Narancsra.

  3. Érdekes elemzés, hasznos információkkal, de talán egy picit sok. Tarantino újabb fricskája célba talált rendesen. Sajnáltam volna, ha megnyirbálják a párbeszédeket, számomra ezek Tarantino legjobban kedvelt sajátosságai. A zenét több kritika érte, hogy mit keres benne gengszter rap, de el kellene azon gondolkodni, hogy nem csak gengszter rap létezik, s ami a filmben hallható az nem az… A film minden dala tetszett, s hiába eltérő stílust képviselnek remekül alkotják az egységet.
    A hármas tagoltság egyértelmű, de nincs is azzal gond. Foxx, Waltz, Jackson, meg Dicaprio quartettje fenomenális, mind személyenként, mind párban. Waltz újfent megmutatta, hogy amit le tesz az asztalra az ott is marad. Foxx véleményem szerint egy árnyalatnyit lemaradt a többiek mögött, de nincs kifogásolnivaló az alakításában, elvégre az az igazán nehéz, amikor szavak nélkül kell játszani. Érdemes lett volna megvizsgálnod páronként a szereplőket, s a párok viszonyát. Nem véletlenül volt két főhős és két negatív főhős; egy-egy fekete és egy-egy fehér karakter. Négyük közül Dicaprio játéka lepett meg legjobban, minden mozdulata, kifejezése, indulata hitelességet tükrözött. Sajnálom, hogy csak Waltz karakterére tértél ki jobban. Jackson az öreg Stevenként pedig a túlélés, és a megtévesztés mestere. Ő is megérdemelt volna néhány sort, hiszen csak az utolsó jelenetében derül ki róla, hogy milyen játékot is játszik valójában.
    A tortás megjegyzésed elgondolkodtatott, eddig csak egy újabb fehér szimbólumként tekintettem rá. :) Az hittem, hogy a Trakers bagázsról is többet tudunk meg, de ezek szerint csak lepuffantható töltelékként szolgáltak.
    Összegezve minden utalással,rejtett párhuzammal, minden karakterrel, párbeszéddel együtt nagyon tetszett a film.
    A forgatás során Tarantino hirtelen indokolatlanságból elkövetett felindulással megváltoztatta a film végét. Vajon, mit változtatott, s hogyan?

  4. ForgerOn: Imádtam a párbeszédeket és a zenéket is ;) A gengszterrap kifejezést nem is tudom miért írtam bele, valószínű reflexből, mert egy másik oldalon szembetalákoztam a kifejezéssel. :) De mondom, mind a párbeszédeket (de az öt perccel kevesebb a középső szakaszban csak jót tett volna a filmnek, bár harmadjára nézve a filmet meg pont az volt az érzésem, hogy minden a helyén van), mind a zenéket imádtam ( AZ OST-t rengetegszer meghallgattam már). A szereplőkre valóban nem tértem ki, ez éppen nem jutott eszembe, pedig jó ötlet. Majd lehet, hogy átgondolom a dolgokat és itt kommentben kiegészítem a mondandómat. Amúgy meg keress rá a forgatókönyvre a neten, s már látni is fogod :) Sőt, meg is kerestem neked : http://www.quentintarantino.de/django-unchained-script-drehbuch-download-t4864.html

  5. jó kis írás volt, és nem volt hosszú.

    Amit nem egészen értek, hogy Leo-val kapcsolatban szinte mindenhol megjegyzik, hogy végre, végre! (a cikkíró pl kieresztett körmökről ír) Ez nem egészen világos nekem, nem nagyon van olyan film ahol Leo ne nagyon jól játszott volna.

    • Leo jó színész, de az utóbbi időkben leginkább Leo-t játszotta. Itt elengedte magát és láss csodát :) Erre utaltak a “körmök”!

      A dicséreteket köszönöm, ha van igény rá, szívesen írok így más filmekről is:)

    • Nekem Leo a Véres gyémánt előtt nem igazán volt színész, csak egy cuki fiúcska, akitől a lányok bugyija nedves lesz. Aztán jött a 2006-os év, és a Téglával és ezzel a gyémántos történettel totál lerombolta a jófiús imidzsét, és végre komolyan lehetett venni. Azóta tényleg becsülöm a munkásságát, és az alakításai meg a szerepválasztásai is jobbak. Szerencsére már az arca sem úgy néz ki, mint egy 17 éves tinié, ő tipikusan az, akinek jót tesz az öregedés (akárcsak Brad Pittnek).

      • ajánlom figyelmedbe a következő filmeket a véres gyémánt előttről, ahol nem csak cuki fiúcska:

        Tégla, NY bandái, teljes napfogyatkozás, kosaras naplója.

        Ezek voltak amik hirtelen beugrottak. ;)

        • Talán én fogalmaztam rosszul. Egyrészt a Téglát én is említettem, hogy jó, de a lényeg, amire rá szerettem volna világítani: a Véres gyémánt előtt egyszerűen nem tudtam komolyan venni, bármilyen komoly filmben is játszott. Igen, volt szerencsém látni minden felsorolt filmjét, de attól még nem tetszettek. :-) A vízválasztó nálam a Véres gyémánt volt.

          Így már érted? :-)

  6. Azt hiszem, egy picit meg lehetett volna vágni ezt az írást.

    Mivel lényegében egy szakdolgozatról van szó, túl sok olyan információt tartalmaz, amire nekünk nincs szükségünk, csupán a szakvezető tanárnak kell bizonyítani, hogy a hallgató járatos a témában. A sok száraz tényanyag miatt egyszerűen unalmassá válik az írás. A másolás-beillesztés helyett egy kis átdolgozás ráfért volna.

    Nincs igazából benne, hogy mitől jó vagy rossz a film, nincs “élmény”. Persze, a jó és a rossz elég szubjektív, de nem jön át a katarzis, amit Te éreztél, miközben a filmet nézted. Nincs igazi konklúzió, csak a filmes eszközök felsorolása és az egyes utalások (ami a nézők nagy részének le sem esik amúgy) kielemzése.

    Ez egy nagyon szép száraz írás, csak sajnos pont az a szív és lélek hiányzik belőle, ami a Filmdroidot barátságossá és olvasóbaráttá teszi. A legtöbb kritika itt a Droidon nem egy 100%-os objektív elemzés a filmművészeti eszközökről, amik az alkotásban találhatók, hanem az élményeink megosztása.

    De ne csüggedj! Ez építő jellegű, nem pedig lehordó kritika a részemről. :-) A szakdolgozat bizonyára jól mutat egyben, és remélem, hogy jó osztályzatot kaptál/kapsz majd rá. :-)

    • Csügged a fene. :) Szakdolgozatom egyébként kösz, ötös lett, csak a Spagettiwestern/Blaxploiation rész volt másolva belőle!:)(Májusban fejeztem be, Basterds-ig bezárólag voltak meg a dolgok benne nyilván :) Minden, ami Django, az már plusz, tegnap írtam meg! És igen, itt inkább az objektív elemzésre törekedtem, mégpedig azért, mert ha Tarantino jön szóba, akkor képes vagyok nagyon lelkes, nagyon elfogult és nagyon nem “használható” lenni. Amúgy hidd el, szív és lélek rengeteg van mögötte, csak most igyekeztem objektív maradni, és nem úgy megírni, hogy QT VAZZE ISTENKIRÁLY! :)))

      Az meg nem zavar, ha egyes utalások, stb. nem esnek le a nézőknek, QT-nál erről beszélni kell és nem baj, ha egy-egy néző, aki idetéved és elolvassa felfedezi ezeket a dolgokat, ettől csak több lesz a film.

      Majd írok máshogy is azért :) / Ha jártál egyszer-kétszer esetleg a megboldogult Videodrome blogon… na kb. olyasmiket :)

    • Jó olvasni, hogy valaki épp a szubjektív véleményekért jár vissza, annyirszor hangzik el kommentben, hogy “Hogy gondolhatod ezt, amikor nyilván…”:D

      • Azt hittem, egyfajta fórum vagyunk, ahol számít a vélemény. Azért követem jó 5 éve a blogot, mert olyan emberek írtak, akiknek hasonló az ízlésünk. Engem pont a személyes élmény ragad meg egy-egy írásban. Ha a tárgyilagosság érdekelne, akkor Vox-ot vagy Cinema-t olvasnék, nem Droidot. :-)

        Nem értek mindenkivel egyet az írásaiban, de nem is kell, hogy mindig mindenki a másik kedvére tegyen. Az egyéniség az, amitől érdekessé válik az egész. :-)

  7. Hétvégén én is megnéztem a Djangot, és igen jó volt. Ha esetleg 2013 többi filmje csalódás is lesz, ez már akkor is emelte az év megítélését. Előttem már leírtatok mindent, úgyhagy annyit tennék hozzá, hogy kicsit sajnálom, hogy leszinkronizálták, de a szinkron elég jól sikerült, hálistennek nem adtak erőltetett német akcentust Dr Schultz-nak, és meg bírták állni, hogy a Leo texasi dialektusát cigányos vagy paraszt-magyarként ültessék át a szinkronba (ezt pl a Rangoban utáltam, de a Fargo is idegesítő volt így szinkronosan). Viszont Papp János két karaktert is megszólaltatott, ami rámutat, mennyire híján van a “munkaerőnek” a magyar szinkronszakma. Eredeti nyelven mindenképp megnézem, ha kijön.

    • A Papp János két karaktere amúgy ki volt? James Remar pl. két karaktert is játszott a filmben, így meg sem lepődnék, ha őt kapta volna. Az egyik karakter a film elején a rabszolga kereskedők közül aki kicsit tovább maradt életben, míg másik karaktere Candyland biztonsági főnöke.

      • Az egyik rabszolgakereskedő-testvér, akit te is írtál. A másik a seriff, akiknek azt a három hullát leszállítják (aki azt mondja, hogy ne álljanak kint abban a zergebaszó hidegben :D)

  8. Nem vagyok nagy Tarantino rajongó, művei közül szerintem a Kill Bill 1 volt a legjobb, aztán a Becstelen brigantykat nagy meglepetésre felettébb kedveltem. A Django elszabadult is letudtam, ami 100 5-osan bejött úgy 2 óráig, majd onnan már valahogy úgy éreztem, hogy kissé el van húzva.
    Waltz hatalmas tehetség, nem hiába borult le mindenki előtte a brigantyk után, nem kellene tehetségét Paul W.S. Andersonokra pazarolnia.
    Samuel L. Jackson minden szava arany, a figura rettentő jó. Én egy vígjátékon nem mosolyogtam és röhögtem annyit, mint itt.
    Az Oscaron viszont nem tudom, hogy mennyire fogják komolyan venni ezt a sok niggerezést.

  9. Az írásban említett klános jelenetben nem értettem valamit. Miért úgy volt megcsinálva, hogy először azt látjuk, amint lerohanják a szekértábort, aztán azt, ahogy a hegygerincen gyülekeznek, majd azt, ahogy még a támadás előtt a csuklyákon vágott szemnyílásokon vitatkoznak, aztán magát a rajtaütést?
    Értem én, hogy egyes filmekben néha felborítják az időrendet, de ez szerintem ebben a jelenetben nem volt megalapozott. Se funkciója, se jelentése, semmi. Vagy csak én nem vettem észre valamit?
    Egyébként tetszett a film, de a Basterds-et sokkal jobban élveztem. Szerintem itt Tarantinónak nem ment olyan jól a jeleneteken belüli feszültség építés, mint ott. (persze vannak kivételek, például Steven mindig baromi fenyegető, sé külön tetszett, ahogy az utolsó jelenetében félredobja a botját, és emelt fővel várja a sorsát)

    • Erősebb lett tőle a jelenet. Amikor azok ott lezúgnak a domboldalról, akkor még elég fenyegetőnek látjuk őket(A zene is ráerősít erre). Aztán vissza az időben, jön a karikatúra-jelenet és boooom! kiderül, hogy amit láttunk, az egy vak, szerencsétlen roham, buta emberek akciója. :)Vágás vissza, és tényleg ott bénáznak a kocsi körül… :D

  10. Kimerítő, jó elemzés, talán tényleg sok egy kicsit egyszerre, de én élveztem. Szívesen olvasnék ilyesmit más filmekről is tolladból.

    A film maga tetszett, én a Kill Bill óta barátkozom Tarantinóval, s bár látszik, hogy szemfényvesztő az ürge, meg kell hagyni, veszettül jól csinálja. Kacagtatóan hozza össze a német felsőbbrendűség “ikonjának” számító Nibelung-sztorit az amerikai feketék elnyomásának történetével, ráadásul a sok apró kulturális utaláson szintén jókat lehet mulatni. A dinamitrobbanás és a maszkos közjáték valóban fergeteges volt. Ahogy írtad, Tarantino szép lassan letisztul az idő előrehaladtával, egyre jobb rendező lesz.

  11. Nálam Caprio már az “Ez a fiúk sorsa” alatt bebizonyította, hogy színész.
    És Tarantino lábfétise sem maradt ki a filmből, hiszen amikor a kamera az ágyon fekvő, megvert Brünhildát mutatja, a svenk elmegy egészen a mezítelen lábikóig. :)

  12. Jó cikk! Nem használ unalmas sznob nyelvet az cikkíró, de láthatóan eléggé otthon van a témában. Majdnem mindenben egyetértek vele, például abban is, hogy talán a zenék ezúttal nem simultak annyira, mint a korábbi Tarantino filmekben.
    Nagyon jó film, és szerintem érdemes többször és alaposan megnézni, nem elhamarkodottan véleményt mondani róla!

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


+ 9 = tizenhárom

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>