Fél Nelson (Half Nelson, 2006)

Mocskosul makulátlan film.

És fordítva: makulátlanul mocskos, mert nem szól másról, csak az életről.

Dannek fáj a világ, fáj a semmi, fáj a minden. Vannak jelenetek, amik mindig újabb és újabb színt és sejtéseket adnak, hogy vajon miért is menekül el a világ elől, de a kép ahelyett, hogy tisztulna, egyre bonyolultabb. Bonyolult, mint maga az élet.

Az óráin nem az előírt tananyagot tanítja, hanem dialektikát. Néha úgy tűnik, hogy fogékonyak rá a gyerekek, néha viszont láthatóan kurva magas a labda nekik, így a kontraszt is erősödik: a tanteremben fel, s alá járkáló, lázasan monologizáló tanár csak még magányosabbnak tűnik.

Dannek senkivel nincs emberi kapcsolata, a lány, akit szeretett, elhagyta, a családját elnézve úgy tűnik, rossz helyre született, a kollégái csak szánalmas bohócoknak tűnnek, akik mindig ugyanazokat a pózokat veszik fel a tanáriban. Még önmagukra sem figyelnek, nemhogy egymásra.

Barátja pedig nincs, mert – ahogy azt a filmben el is mondják – a drogosoknak nincsenek barátaik.

Mivel úgy tűnik, már elég régen elindult a lejtőn – a tanításon kívül minden mozdulata rutinnak látszik – óhatatlan, hogy egyszer leér az aljára… és vége lesz a műsornak. Ahogy mondják, one way ticket.

Hacsak…

És igen. A kislány a végsőkig elmerészkedik, hogy megmentse a tehetségét tékozló fiút.

A film attól különösen értékes, hogy több síkon értelmezhető. Ha akarjuk, egyszerű, mindennapi sztori – ez volna a primér értelmezési szint.

Ha szeretnénk, akkor a szekunder síkon túlmutat önmagán és nagyon fontos dolgokon gondolkodtat el. Elmondja, mi az egyetlen dolog, ami fontos a világban. Persze, ezt már Micimackó is megmondta, csak azt sajnos kevesen olvassák. 🙂

És szerintem van még egy tercier szint is, de talán csak számomra, mert én szeretem az ilyesmit. Azon a szinten a kislány Eurüdiké, a srác pedig Orfeusz, és a szerepeiket a mindennapi élet körforgása spirálként megcsavarja: Eurüdiké száll szó szerint pokolra Orfeuszért.

És, ha már szó esett a pokolról, hadd meséljek a film leghátborzongatóbb másodpercéről.

Dan hazamegy egy családi vacsorára, ami a megszokott ritmus szerint zajlik: felszínes, üres beszélgetés, erőltetett nevetgélés, még a Dan-fiam-szeretlek is elhangzik, persze, ahogy kell: jó pár pohár után. És amikor Dan már menni készülne, pár pillanatra kettesben marad az anyjával a konyhában.

Az anya megkérdezi – de már eleve nevetve -, hogy: Dan, ugye boldog vagy?

Nem tudom jól leírni azt arckifejezést, amivel várta a választ, az egyetlen lehetséges/kierőszakolt választ, hogy: igen…

csak azt tudom, hogy egy-egy ilyen játék-pillanat csak szökőévente sikerül ennyire hitelesre a vásznon. A Fél Nelsonban egy nevenincs színésznő tényleg vissza tudta adni egyetlen másodpercbe sűrítve a világ összes anyjának árulását.

IMDB: 7,3.

rottentomatoes: 90%. – a kritikusok imádták Gosling hipnotikus-melankolikus, önpusztító értelmiségi figuráját.

• A szerző előző bejegyzései